Bárány Tamás

Egy főúri kritikus

Hasonló a hasonlónak örvend - így tudták már Rómában, két évezreddel ezelőtt is. És így van ez azóta: legyenek akár vér, akár szellem szerint valók, utódaiban is a maga képét és hasonlatosságát keresi az esendő, mert a hiúság vétkében elmarasztalható ember.

Ha szellemi utódainkkal így vagyunk, nyilván az előttünk jártakhoz is ugyanez a kötelék fűz bennünket a legszorosabban, annyi különbözéssel mégis, hogy ami a pálya vége felé, az utánunk jövőket tekintve szinte bizonyosság már igazunk felől, pályánk kezdetén, az előttünk jártak vonásait fürkészvén, még csupán a helyes út ígérete.

Így találkoztam magam is öt évtizeddel ezelőtt Gogollal, igazabban a nekem fontos Gogollal, mert a Tarasz Bulba íróját akkor már vagy tíz esztendeje ösmertem, de nem mondhatni, hogy különösebb hatást tett volna rám. Romantikus vadságú, bősz hevülete inkább taszított.

A Holt lelkek azonban lenyűgözött, s belőle is a prózaíró igazi hivatását tanulhattam, akár hosszú évekkel azelőtt Thackeray, Tolsztoj, Stendhal és Mikszáth műveiből.

"Mi értelme csak a szegénységet ábrázolni, mindig csak a szegénységet, meg életünk tökéletlenségét, az ország távoli vidékeiről, eldugott zugaiból ráncigálva elő az embereket? De hát mit tehetünk, ha egyszer az írónak olyan a természete, hogy belebetegedve tulajdon tökéletlenségébe, már nem képes mást ábrázolni, mint szegénységet, mindig csak szegénységet, meg életünk tökéletlenségét..." - jajdul fel Gogol, tízévnyi szünet után újból nekifohászkodván a Holt lelkek folytatásának, amelyet azonban már nem tudott befejezni.

Mi értelme? - kérdezhetjük vele mi is. Talán semmi. Csak éppen nem tehetünk ellene; az író nem tud kibújni a bőréből, s ha igazi író, teljesítenie kell az írástudók legfőbb erkölcsi parancsát, amelyet már a Biblia megfogalmazott, emígyen: "Írjátok meg, amiket láttatok!"

Az a három hős, akinek Gogol lelke adott életet - Akakij Akakijevics, Hlesztakov és Csicsikov - addig fog élni, amíg a nyomtatott betűnek a létezéséhez joga és lehetősége lesz a földön. A három figurából egy a szerencsétlen kisember legendás szimbólumává nőtt az idők folyamán, a másik kettő a mindenkori szélhámosok immár klasszikus, feledhetetlen archetípusa. A realizmus hódít tért, s győz velük diadalmasan a romanticizmus felett. Az a realizmus, amely Szerb Antal szerint oly lényegszerűen tartozott hozzá az orosz szellemhez, mint a klasszicizmus a franciához vagy a romanticizmus a némethez.

Realizmus ez, igen, és éppen ez a vérbő realizmus teszi egyik legemlékezetesebb olvasmányélménnyé Gogol művei közül a Holt lelkeket. Az egyszerű, úgynevezett hétköznapi emberek világának túlcsordulón gazdag ábrázolása ragad el benne, az elesettekhez szító gyöngédségével, a maga szinte tapintható plaszticitásában.

Ugyancsak ebben a regényben, s a másik mesterműben, A revizorban ismerhettem meg szerzőnk kifejezőeszközei közül a nekem legfontosabbakat: a szatirikus ábrázolás maró, de sosem gyilkos iróniáját, meg azt a bravúrt, ahogyan Gogol a mindennapiban fölfedezi a csillogón rendhagyót, a rendkívüliben viszont fölmutatja a szürkén mindennapost.

A fáma úgy tartja, hogy a recsegő-ropogó cári rendszer velejéig korrupt társadalmát a vesékig gúnyoló színműve, A revizor bemutatóján a megrökönyödött előkelőségek - az akkori "elit" - álszent fölháborodásával mit sem törődve, elragadtatásában maga I. Miklós, minden oroszok cárja verte össze elsőként a tenyerét.

Az imént ismertetett írói erényeiért őszintén csodálom Gogolt. Utóbb említett rangos kritikusáért - hat évtizedes írói múltam tapasztalataival a tarsolyomban - szívből irigylem.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu