Lelki ismeret

A vértanúk nyugalma

Mostanában nagyon sok minden történik velem, írok, tanítok, beszédeket mondok, járom az országot, várom a húsvétot, várom a tavaszt, Istenre bízom magam egészen, boldog vagyok. Nézegetem a barokk angyalokat kedves templomunkban, a Szervita téren, lábukat a levegőben lógázva vidáman, de elmélyülten hallgatják ők is Bálint atya mindig személyes és lelket melengető prédikációit, most éppen az anyaszentegyházról beszélt, melynek ölén megpihentünk, akárcsak édesanyánk ölében. Régebben gyakran csodálkoztam, miként lehetséges az, hogy a mártírok szinte tolongtak a vértanúságba vezető úton, hogy minél előbb juthassanak az Úr színe elé, s üdvözüljenek az örök boldogságban. Mostanában mintha jobban érteném ezt a fenséges nyugalmat, ezt a szenvedésnek és megaláztatásnak fittyet hányó lelkierőt, mely a testet csupán hitvány porhüvelynek tekinti, s minden fájdalmát Krisztusnak és Krisztusért ajánlja fel. Idős koromra megbékéltem a világgal, egyetlen vágyam, hogy utódainknak kicsit békésebb és kedvesebb hely legyen ez a kis szülőföld, mint ahogyan én örököltem 1945-ben. És hadd tegyem hozzá, talán most először életemben mintha megcsillanna az esély, hogy ez a huszonegyedik század Magyarország számára talán kevesebb megpróbáltatást, szenvedést, megaláztatást jelent, mint a huszadik, s végre ordas indulatok és torz eszmék helyett a kereszténység és magyarság legszebb hagyományait követve élhetünk együtt a Szent Korona és Boldogasszony védelmében.

Ebbe a nagy, nyugalmas érzésbe hasított bele a döbbenet és fájdalom: valakiknek anynyira az útjában vagyok, hogy előre kitervelt aljas módon meg akartak ölni. Nem először preparálják így gépkocsim bal első kerekét, az első ilyen kísérletet túléltem, most, a másodikat a szerelő véletlenül felfedezte. Életben vagyok, védtelenül, mint bármelyikünk, mert nem óhajtok testőrök árnyékában létezni, és nem akarok félni embertársaimtól, felebarátaimtól. Nincs bennem harag, sem félelem, csak csodálkozás, hogy valakik ennyire gyűlölnek, hogy valakik számára ennyire fontos vagyok. Ha van bennem különös érzés, éppen ez az ünnepélyes nyugalom és várakozás, az ártatlanság derűje. Így jutok közelebb a vértanúk sokat irigyelt nyugalmához, ahhoz a szent vidámsághoz, mely az Istenhez készülődők arcán látható. S ha van bennem mégis szomorúság, akkor csak azokért, akik íme, megint nem tudják, mit cselekszenek. Isten legyen hozzájuk irgalmas.

Szentmihályi Szabó Péter

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu