Kopeczky Alajos halálára

A hír: szívelégtelenség következtében 94 esztendős korában elhunyt Kopeczky Alajos orgonaművész, tanár, karnagy, a szent zene halhatatlan szolgálatában azokat is felidézi, akik immár a boldogok sorában játsszák az örök harmóniákat - az Örök-Egynek.

"Karom gyenge, lábam zsibbadt, a te hiteddel melengetem őket, és ezt a hitet énekelem utolsó percemig" - mondhatta utolsó idejében a költővel betegségekből roppant akarattal (is) talpra állva. A zene lelkét - Isten pecsétjét - viselte egész életében, abban a szent szolgálatban az orgonánál vagy a kórus élén, de a katedrán sem kisebb lánggal, amely a liturgiában a benső szépség, a teljes leborulás kifejeződése.

Valóban a hitet játszotta, énekelte, s tanított másokat - a fiatalokat - kezdettől erre a hitre.

Jubileumain találkoztunk leginkább, orgonahangversenyein a Haller téri templomban, ahol 1937-től a múlt év márciusáig látta el karnagyi teendőit. Antalffy Zsíross Dezső professzor tanítványa volt a Zeneakadémián, majd Zalánfy Aladáré. Mindkét név nemzetközi garancia az orgonaéletben, bár itthon rólunk is jobbára hallgattak a "kiválasztók", akik Kopeczky Alajost sem kényeztették. Nálunk a hűségesek járnak/jártak pórul - főleg ha megőrizték gyermekkori hitüket.

Néhányszor beszélgettünk élet és művészet elválaszthatatlan egységéről, arról az erőről, amely végül is őt valósággal lefoglalta. A gyerekként zongorázó, hegedülő, majd az előbbi hangszerből is művészoklevelet szerzett fiatalembert, aki a szerzetesek nélkül maradt ferencvárosi Gát utcában végleg a hangszerek királynőjébe szeretett.

Hosszú pályája a főváros zeneoktatásában, "kórusmunkájában" immár történeti értékű, amint örökös orgonistaként a legjelesebbek közé írta be a nevét: úgy szolgált, ahogyan Cesar Franck, Dupré, Widor, Gergely Ferenc. Igazi elismeréseket 1990 után kapott, a Szentatya a Szent Gergely Nagykereszt Érdemrendet adományozta neki, Mádl Ferenc köztársasági elnök a Magyar Köztársaság Érdemérem arany fokozatát.

Nehéz évszázad jutott osztályrészéül, halál-koreografált. Ő az Életről vallott. Tizenkét éves volt, amikor Ady meghalt, három esztendős, amikor Sík Sándor "Szembe a Nappal" című versében leírta:

"Egyszer, egy sugaras, pirosló reggelen,
A virradati Napba két szememmel belenéztem.
És ama reggel óta, örökre megigéztem,
Járok fényittasan és a Nap jár velem."

Lojzi bácsi, továbbra se adódjék más fény annak, aki eljegyezettje maradt az Egyetlennek. Odaát se az "árnyak birodalma" legyen lélek-helyed, az Irgalom öleljen magához és soha többé el ne engedjen.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu