Vidor Miklós

Titus búcsúztatója

Mióta nincsen köztünk, magam sem találom a helyemet idehaza. Nyugtalanul nekivágnék, s tüstént megszólal bennem: nélküle?

Azelőtt, ha dolgom akadt s elindultam utána, a szembejövő ismerősök enyhe rosszallással megkérdezték: - Hát Titus?

Engem nem lopnak el - feleltem derűsen -, csak ő nem csavaroghat gazdátlanul.

De mostanában már nem kérdik, belőlem meg kifogyott a tréfa. Némán, komolyan összenézek azokkal, akik ismerték. Majd tizenhárom éven keresztül együtt róttuk a környékbeli utcákat a szürkésbarna, szálkás szőrű tacskófiúval; így szoktak meg, el sem képzelhettek bennünket külön-külön. Magamban mintha megcsonkultam volna, idegenné vált a járásom is. Hiány érzik benne, elveszettség.

Titus gazdájaként tartottak számon; mióta eltűnt mellőlem, névtelen járókelő lettem, egy a sok közül. Őt pedig tél vége felé látták utoljára. S hamarosan lábra kapott a hír abban a meghitt körben, amelybe az egymással barátkozó kutyák gazdáit is bevonják, s részvevő tapintattal hangzott el:

Képzelje, szegény Titus is... - és aki továbbadta, épp olyan riadt tekintettel nézett védencére, mint aki most értesült róla.

Így tudtuk meg mi is múlt nyáron, hogy a szőke palotapincsi, Zozó, meg a derék foxterrier, Berci nem tűnik föl többé, de ezt nem magyaráztam el Titusnak, ő pedig nem faggatott róla. Majd nemsokára legjobb barátja, az elegáns fekete-fehér bundájú Maci mellől maradt el gazdája, a rokonszenves mérnök, s attól fogva asszonya sétáltatta talpig sötét gyászruhában.

Mindez előttünk játszódott le, mégis valószerűtlen messzeségben az életünktől, mint ami véletlenül jutott el hozzánk. Hiszen Titus kölyökkorától friss épségben volt napjaim társa, orvossal legföljebb oltás idején találkozott. Észrevétlenül cseperedett felnőtté, otthonossá vált a helyi kutyatársadalomban, megtanulta rendjét, ahogy mi elfogadtuk őt, játékainak szertartásait, egy-egy mozdulatával kifejezett vágyát. Közös kalandok, kirándulások, ünnepek és meglepetések, együtt átélt viszontagságok fűztek össze bennünket, tanúi és megőrzői lettünk egymás titkainak.

Vele született jóindulatú természete, értelmes külseje, beszédes tekintete idegeneket is megnyert, akárhányszor szóba elegyedtek vele szembejövő csodálók. Ezt eltűrte, de nem viszonozta viharos lelkesedéssel. Szerettem férfias tartózkodását, emberismerete csalhatatlan volt, de ragaszkodása csak közvetlen környezetéé. Nyugodt megbízhatósága szinte időtlenséget árasztott, mintha megállítaná a pillanatot.

Pedig tavaly, húsvét táján már közelített. Hazatérőben, a kapuhoz tartva Titus hirtelen lecövekelt. Hiába biztattam, egy jó percig mereven vesztegelt. Azonnal éreztem, hogy baj van. A lépcsőn már ölben vittem föl. A klinikai vizsgálat megállapította, hogy a szívbillentyűje nincs rendben. Gyógyszert írtak föl, megnyugtattak, hogy közvetlen veszély nem fenyegeti. Az orvos kímélő életmódot ajánlott:

Csak annyit sétáljanak, amennyi neki jólesik - mondta. - Mint egy szívbeteg embernél...

Haladék! - tört rám egyszerre az ijedség s a könnyelmű bizakodás, de Titust csak az érdekelte, hogy mielőbb kijussunk a rendelőből, otthon legyünk és felejtsük el a villogó, merev szerkezetek közötti látogatást.

Csaknem úgy folyt tovább az életünk, mint addig. A séták rövidültek, orvosságait észrevétlenül kapta be Titus tálkájában elétálalt kedvenc falatjaival elkeverten. Igaz, föltűnően sokat ivott, sűrűbben jártunk le az utcára. A nyári kánikula őt is meggyötörte, szívesen tanyázott kinn az előszoba kőpadlóján, olykor lecsalt alkonyattájt levegőzni a kertes udvar lélegző lombjai alá. Lépcsőt már nem járt, le is, föl is a karomban vittem.

Tegnapot játszottunk, mikor még neki-nekiiramodott, nem kellett hirtelen fékeznie, mert kifulladt. Bujócskázott Kormival, a fekete kandúrral. Időnkint csökkentettük vagy növeltük tablettaadagját az orvos javaslata szerint. Étvágya hullámzott, s persze lelassult. Láttuk, s azzal vigasztaltuk magunkat, hogy mi sem fiatalodtunk. Átszámítottuk a korát: egy ember-esztendő hét kutyaévnek felel meg. Titus már nem ugrott föl egyikünk heverőjére sem, hát szívesen fölemeltük, ha kérte. S fénylő, sötét gombszemén mindketten fölfedeztük a kezdődő hályogot.

Az őszi idő beálltával aluszékonyabb lett, de erről nem beszéltünk. S arról sem, hogy elegáns, arányos formái elrajzolódtak, a fölgyülemlett víz kidagasztotta hasát. Nem panaszkodott, de sokatmondó volt félrehúzódó némasága. S egy tél végi reggelen kifutott alóla négy lába, összeesett.

Még aznap délután kivittük, eltemettük a Buda környéki kertben, ahol tizenkét szép nyarat töltött velünk.

A sírjára ültetett bokor dúsan és hevesen megeredt, s virágba borult. Megértettem, mint nemrég a tekintetéből is: a párbeszéd nem szakadt meg közöttünk.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu