Harminc vagy negyven napig?

A jobbára elfelejtett író, műfordító Istvánffy Miklósnak, a XVI. századi hazai történetírás betetőzőjének - korábban alkalmi versek "tündöklő szerzője" egy Medárdról szóló latin disztichonját így "pendíti nyelvünkön" Geréb László, a magyarországi humanista latin irodalom értő tolmácsolója:

"Hogyha a fellegekből nem hullana olykor a zápor,
akkor a nap sugarán egyre csak égne a föld,
veszne a drága kalász a tüzes vad nyári hevektől:
Így a paraszt essőt félve, remegve remél;
Várja Medárd napját: Megered majd fentrül az áldás
és a kiszikkadt rét újra virul, felüdül,
Dúsan a sárga kalászt hogy kapja kaszája elébe,
földművelő ajkán zendül csengve a dal,
Hozza ajándékát bőven, szentelve Medárdnak
Mindvalahányszor e nap víg örömére derül."

A nevezett szent Európában is "időjárási vonatkozású", bár történetéről egyet-mást kiderítettek, sőt nevének jelentéséről a nyelvészet megállapította: germán eredetű, erőst, hatalmast "hordoz". Istvánffy lüktető sorai a földművelő hagyományt követik, a néptudatban így élő mondást: "Ha Medárdkor esik, negyven napig esik". Özönvízhez, bibliai szent számhoz kötődhet e tradíció (de mindenképpen a vidéki ember bölcsességéhez, aki figyelte az eget: felhők futását, Nap ragyogását). A tudós prédikátor, Bod Péter a XVIII. században persze másként tudja: "Medárdot a parasztok a Szőlők Patrónusának tartják, mert az a költemény szól róla, hogy az ő szőlőjébe lopni menvén valami emberek, azok úgy megkötődtek ott láttatlanul, hogy még Medárd el nem botsátotta, el nem mehettek. Azt is jövendölik, hogy ha Medárd napján eső lészen, harminc napok alatt reá tart osztán az esős idő." A már utólag "felkapott" legenda szerint egy duhajkodó, táncoló társaságot a szent püspök figyelmeztetett, hagyják abba. Hát nem. Mire Medárd imádságára negyvennapos eső mosta szét őket. (Noé történetében Isten ugyanenynyi ideig tartotta nyitva az ég csatornáit!)

Valójában ki volt e hagyományhordozó (-kialakító?) különös ember? Az V. és a VI. század áll a nevénél, s hogy a mai Ile de France-ban, Salencyben született frank és gall-római szülőktől. Harminchárom esztendős, amikor pappá szentelik, majd püspökké választják, s talán az "evezős-kormányos" Remigius, Reims főpásztora iktatta be a székébe. Ez az áldott tehetség, aki Klodwigot, a pogány királyt jobb útra térítette. Ő aztán Európa társadalmi, szellemi arculatát formálta újjá a kereszténység szellemében. Ugyancsak történelmi hagyomány, amely szerint Medardus a hunok beözönlése miatt saint-quentini püspöki székhelyét fölcserélte Noviomagus (ma Noyous) apostoli székével, majd egyházmegyéjét egyesítette a tornacumi (tournai) egyházmegyével, s a kettő ötszáz éven át közös püspök irányításával látta el az evangéliumi szolgálatot.

Kétségtelenül művelődéstörténeti gazdagodás, ha egy-egy szent attribútumait (jellemző ábrázolását) valaki megjegyzi. Így találkozni Medárd püspök alakjával: a feje fölött kiterjesztett szárnyú sas, amely arra a legendára utal, melyet francia források örökítettek meg: Medárdot gyerekkorában egy hatalmas zápor ellen szárnyaival óvta meg a királyi madár. (Csak megjegyzendő: a crux invictat - a legyőzhetetlen keresztet mint jelvényt római sas tartja egy IV. századi ábrázoláson, a kereszt két oldalán felirat: sol, luna - Nap, Hold.) Ezzel a képpel is párosítják az esős napokat...

S ha a keresztény hagyomány nyugati útvonalát keressük, Medardus sem maradhat ki - akár a pünkösdi ünnepkörhöz kapcsolódva; ugyanis a néprajzból ismeretes rózsaünnepély, melyet nálunk részletesen a XIX. században, Arlón élt plébános: Benőfi Soma (180 éve született!) is leírt, a frank püspökhöz fűződik. A Rosiére (paraliturgikus) szertartás: a franciák Medárd ünnepén kiválasztják a környék legpéldásabb magatartású leányát: tizenkét fiú és ugyanennyi lány kíséri a templomba, ahol rózsakoszorút helyeznek a fejére, és megjutalmazzák. Benőfi korában Nádas (most: Nadas) plébánosa: Sverteczky Lipót pünkösdi rózsaünnepélyre tett alapítványt, amelynek kamatából évenként kapott jutalmat a nyertes leány - pünkösd vasárnapján. Medárd lelkipásztori leleményének ismeretében aligha mondhatjuk, amit sokáig állítottak, hogy a rózsaünnepély "a középkori pünkösdi királyné-választások visszhangja."

Ma sem lenne haszontalan a régiek jelképérzékenységét követni, s pasztorációs szolgálatban lévők - leleményes újításokkal - elevenné tehetnék a hasznos "múltat", hiszen az etikai, tanbéli igazságok, erények mindenkor időszerűek.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu