Márton Áron emlékfája Jeruzsálemben

Minden nép természetes igénye, hogy legyen olyan nemzeti emlékhelye, amely megidézi a múlt szenvedéseit, csapásait, drámáit és reménységeit. Különösen az a nép vágyik elődök és utódok közös tűzhelyére, amelyik kegyetlen szétszóratásban élte meg a történelem századait, és ezek a századok a nehéz küzdelmek, iszonyú gyötrelmek idejét jelentették. A zsidóságra gondolunk, és minden más előtt ennek a népnek XX. századi szörnyű tragédiájára, milliók megalázására és elpusztítására, arra a halálra ítélt népre, amelynek életben maradt fiai és leányai örök gyászt viselnek a szívükben életük végéig.

Márton Áron éppen úgy szembeszegült a hitleri, mint a sztálini embertelenségekkel, tömeggyilkosságokkal

Ennek a nemzeti gyásznak az emlékezőhelye a Yad Vashem Intézet Jeruzsálemben, a független és önálló Izrael állam fővárosában. Milyen mélyen élhetett a nemzeti összetartozás-érzés a világban szétszórt zsidóságban, ha régi álmuk, saját államuk újraalapítása után - ezernyi gond, baj, sőt ismétlődő fegyveres védekezés közepette - az elődök, a vértanúk, az áldozatok emlékét gonddal, szeretettel ápolta és tisztelte. Mi, magyarok átérezzük a szétszaggatott zsidóság életérzését, hiszen Trianonban a magyar nemzet is diaszpórasorsra jutott, és öt országba tépve vasfüggönyt húztak a magyar nemzettestek közé. Az erdélyi magyarság kisebbségi magárautaltságában megérezhette a magyar zsidók testvéri támogatását kultúránk, oktatásunk, művelődésünk fenntartásában. Felejthetetlen marad, hogy mikor a bukaresti kormányzat a zsidó diákokat kitiltotta a magyar felekezeti iskolákból, Nagyvárad főrabbija, az Ady által is megcsodált szónok, Kecskeméti Lipót zsidó felekezeti gimnáziumot alapított, amelyben a tanítási nyelv továbbra is a magyar maradt.

MártonÁron, Gyulafehérvár római katolikus püspöke nyilván nemcsak ezért, elsősorban nem ezért emelt szót, elsőnek a magyar papságból, amikor Magyarország 1944-es német megszállása után elkezdődött a zsidó származású állampolgárok gettózása, deportálása. Püspöki kötelessége volt ez, és nyilván őszintén, meggyőződésből tette. Határozottságában benne munkáltak kisebbségi tapasztalatai, az a küzdelem, amelyet egész pályáján folytatott a magyar nyelv, kultúra, vallásszabadság védelmében. Tisztában volt azzal, hogy ezúttal nem múló sérelemről, méltánytalanságról van szó, hanem egy nép kiirtásának ördögi tervéről. Ez ellen pedig neki emberként, papként, magyarként egyaránt harcolnia kellett. Templomi szószékről mondta el főpapi tiltakozását, pünkösd ünnepén, Kolozsvárott; levélben követelte a zsidók ellen hozott intézkedés visszavonását Kolozs megye főispánjától, Kolozsvár rendőrfőnökétől és magától JarossAndor belügyminisztertől. Bátorság és elszántság kellett ehhez a fellépéshez, és ez nem hiányzott ebből a törékeny testű székely parasztpüspökből akkor sem, miként ez jellemezte magatartását később, a román sztálinisták börtönében elszenvedett mindennapi megaláztatásai során. Akkor, 1944 tavaszán a kolozsvári rendőrfőnök nemcsak azonnali hatálylyal kitoloncolta Észak-Erdélyből, de megmondta azt is, hogy nem úszná meg ennyivel, ha magyar állampolgár lenne.

Izrael állam emlékezőhelye megidézi azokat is, akik - mint Áron püspök - segítő, mentő kezet nyújtottak a halálra szánt zsidóknak. Az igazak kertjében ültetett fa jelképe annak, hogy a gonosz minden ármánykodása ellenére az emberekben erősebb a szeretet, a testvériség, amit számunkra, keresztények számára Krisztus egyenesen életparanccsá tett. Ez a szeretet hozta össze Budapesten mindazokat, akik a magyar fővárosban megemlékeztek Márton Áron jeruzsálemi emlékfájának elültetéséről. A Magyar-Izraeli Baráti Társaság ünnepségét kivételes eseménnyé tette, hogy ezen ünnepi beszédet mondott Magyarország külügyminisztere, Martonyi János, Paskai László bíboros, prímás, érsek és Schweitzer József főrabbi.

Egy miniszter és két főpap - a római katolikusoké és a zsidóké - együttes tisztelgése az erdélyi magyar katolikusok püspökének emléke előtt Magyarország történelmi elégtételét adta meg Márton Áronnak. Életében nem nagyon volt része ilyen budapesti hivatalos elismerésben, ha azokra a hajdani bukaresti magyar követi jelentésekre gondolunk, amelyeket mostanság ismerhetett meg a közvélemény. Nem volt elég a román hatóságok kíméletlen gyűlölete, a mélységesen igazságtalan ítélet, a román börtönök pokla, ehhez a hajdani Budapest is hozzáadta a maga bizalmatlanságát vagy éppen ellenséges elfogultságát. Pedig őszinteségével, szókimondásával éppen Márton Áron építette magyarok és románok között a lelki békét, nem a hangzatos politika, amely évtizedeken át jobban törődött a "román elvtársak érzékenységével", mint az erdélyi magyarság érdekeivel.

Három kiváló szónok, nyilván mindegyikük más és más szemszögből közelítette meg Márton Áron kiállását. De mindhárman egyetértettek abban, hogy a kolozsvári prédikáció nem különült el mindattól, amit a püspök egész pályafutásán át hangoztatott. Márton Áron éppen úgy szembeszegült a hitleri, mint a sztálini embertelenségekkel, tömeggyilkosságokkal, és az egykori vértanú hitvallók büszke öntudatával, emelt fővel vállalta a kiutasítást vagy éppen a börtönt.

Magyarok és zsidók közösen ünnepelték az emberiesség hősét, aki egyáltalán nem akart hős lenni, de nem tudott szótlan maradni az embertelenség láttán. Ady Endre szelleme is jelen volt a Síp utcai székház dísztermében, az istenhívő és emberhívő magyar költő, aki hajdanában - milyen rég is volt, Istenem! - Nagyvárad városában magyarok és zsidók békéjének hangulatában, egyik publicisztikai írásában így kiáltott fel: "Itt egymásra találnak az emberek!"

Márton Áron szellemisége fölötte áll bizalmatlanságon, elfogultságokon, és némán, de szívósan munkálhatja a lelkekben az egymásra találás kölcsönös parancsát. Nagy cselekedetek hosszú távon, mintegy történelmi léptékben érlelik be a maguk gyümölcseit.

Beke György

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu