Ez már nem az a Magyarország

A második világháborút követő béketárgyalásokon Magyarország küldöttsége nem tette szóvá a Délvidéken lezajlott vérengzést, amelynek legalább húszezer magyar áldozata volt. Pedig - elsősorban Mindszenty hercegprímás buzgóságának köszönhetően - a külügyminisztériumnak meglehetősen pontos adatok álltak rendelkezésére az eseményről. A magyar állásfoglalás szerint az ügy emlegetésével magunkra haragítottuk volna a győztesek között kétségbevonhatatlan tekintélynek örvendő Titót, és ezzel súlyosbodott volna amúgy is katasztrofális helyzetünk. Titóval szemben annyira védtelen volt az ország, hogy hallgatólagosan elnézte a jugoszláv titkosrendőrség nyílt tevékenységét Magyarország területén. Az 1944-45-ös év fordulóján Baja területén jugoszláv partizánok által működtetett helyi hatóság intézkedett. Budapestről jugoszláv titkosrendőrök azt vittek el, akit akartak. Így került Újvidékre Deák Leó volt megyei főispán, akit azután Újvidéken kivégeztek. Főnöke szomorú sorsán okulva Leli Pál, Deák irodavezetője ettől kezdve teljes illegalitásba vonulva élt a kilencvenes években bekövetkezett haláláig. Soha sem váltott személyi igazolványt, pedig itt élt a főváros mellett.

Az első világháborút követő béketárgyalásokon sem volt súlya Magyarországnak. A dél felől érkező francia seregek nyomában bevonuló szerb csapatok ellenállás nélkül vették birtokba a kiszemelt területeket. Még Pécs is a birtokukba került egy időre.

Néhány héttel ezelőtt Budapesten járt a jugoszláv kisebbségügyi miniszter kipuhatolni, mi a véleménye a magyar kormánynak a Belgrádban készülő kisebbségügyi törvényről. Amint értesültünk, a vélemény nem rossz, de elhangzott egy megjegyzés: hiányzik a tervezetből az autonómia. Most alighanem készül a módosított tervezet.

Belgrádból Budapesten keresztül vezet az út Európába. Akkor is így volt, amikor még a Zimony-Bécs vasútvonal számított összekötő útnak, sőt akkor is, amikor Milosevics elnök égetett föl maga mögött minden Nyugat felé vezető hidat. Az első és a második Jugoszlávia az említett vasutat nem sokra értékelte. A Belgrád-Zágráb-Ljubljana-Jesenice vonal vált meghatározóvá, főleg hogy Röszkénél pufajkás egyenruhát kaptak a határszervek, a jugoszlávok meg éppen cserélték már ezt. Egy idő óta azonban ilyen vonal nincs. Már maga Milosevics is vigyázott arra, hogy Belgrádból el lehessen jutni Budapestre, mert innen lehetett folytatni az utat Brüsszelbe vagy akár Canberrába. A magyar kormánynak úgy sikerült nyitva tartania ezt a vonalat, hogy a világ előtt nem járatta le magát miatta.

Az első világháború után a magyar békedelegációt szinte meg sem hallgatták.

Milosevics volt elnököt hatalma teljében, és egész államapparátusának vezető gárdáját kitiltották minden országból, amelyből kitilthatták. A második világháború után Szombathelyit Újvidéken, Bárdossyt Budapesten végezték ki. Milosevics még belgrádi börtönben vár sorsára, de nürnbergi perhez hasonló eljárásnak néz elébe akkor is, ha nem jut el Hágába. Amiben egyre kevesebben kételkednek. Hadseregének több tábornoka ellen nemzetközi elfogató parancs van kiadva. Egyik főtisztjét mostanában szedték ki autójából a röszkei átkelőnél.

Magyarország a régió legstabilabb országa. Mikor volt erre példa Mátyás király óta? Talán 1867 után. Minden zámolyítás ellenére. Pedig nem lebecsülendő azok ereje, akik romaügyben buzgólkodnak. És ugyancsak buzgólkodnak. Lám, a francia államfőhöz is bejáratosak. Neves írókat is megnyernek az ügynek. Minket, határon túli kisebbségeket is beszerveznek, velünk fogalmaztatva meg, hogy a délvidéki magyarok ügyét ne kérje számon most még a nemzetközi közösség Belgrádon, mert sok egyéb baj van ott most, ne kelljen még a kisebbségek jogaival is terhelni a demokráciára vágyó Szerbiát.

A közelmúltban Zentán járt Monok István, a budapesti Széchényi Könyvtár főigazgatója. Könyvtárosokkal találkozott, szakmabéliekkel tehát. Ismételten kérte délvidéki társait, hogy az aprónyomtatványokat küldjék rendszeresen a Széchényibe, mert azoknak rendkívüli a dokumentumértéke. Nocsak, gondolhatnánk. Hát a határon túlról lehet valamivel támogatni az oly erőssé vált anyaországot?

Eléggé elterjedt a nézet, hogy mi, a magyar határon kívülrekedtek nagy kolonc vagyunk az anyaország nyakán. Folyton segíteni kell bennünket, s még az európai csatlakozást is hátráltatjuk, mert mi is szeretnénk majd akkor is eljárogatni Bécsbe, Budára, Rómába, Berlinbe - schengeni engedéllyel. Most meg még ez a státustörvény. Mennyibe kerül ez az anyaországi adófizetőnek, aki esetleg nem is magyar nemzetiségű?

Hányan foglalkoznak azzal a kérdéssel, mennyit segíthet az anyaországon az, hogy a környező országok parlamentjeinek valamelyikében, bármelyikében egyszer csak szót kér egy képviselő, és azt mondja, hogy magyar egyetem kell Nagyváradra, Szabadkára, Érsekújvárra, Munkácsra. Ha jól tudom, Szlovéniában még működik a magyar tanárképző. Ki lehet ezt fejezni anyagiakban? Lehet ezt tőkésíteni? Nem az ilyen szellemi tőkének köszönhetjük a legtöbbet? Csak kell hozzá egy olyan államirányítás, amely felismeri ezt a helyzetet.

Mert ez már nem az a Magyarország, amelynek küldöttsége nem kapott szót a tárgyalásokon. Ez már az az ország, amely felvállalja az ebből adódó lehetőséget. Az ország, a honpolgárok és a nemzet érdekében. A tizenötmillió ember lélekbeni miniszterelnöke kifejezés ezt jelzi. S annak a miniszterelnöknek, akit tizenötmillióan támogatunk - mert hát őt támogatjuk, mert hát őt érdemes támogatnunk - csak több esélye van, mint akinek tele van a hócipője a határon túli magyarok autonómiájával. Különösen, hogy közben már meg is állapította, hogy a cipőjébe belefér. Végül is - ha nem is mindannyian, de már nagyon sokan, és - egyre többen tudjuk: Egy a nemzet.

Matuska Márton
Újvidék

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu