Papi jelmondat

"...rendületlenül..."

Beer Miklós esztergom-budapesti segédpüspököt, az esztergomi szeminárium rektorát 1966-ban szentelték pappá. Jelmondatát a Római levélből szerette volna választani, ám mégsem ez került a szentelési papírra...

"szelíd türelemmel"

- Egyéves koromban édesapám meghalt, s minket édesanyámmal kitelepítettek Zebegénybe, ahol nagyon jó papokkal kerültem kapcsolatba. A gimnáziumi évek elvégzésekor fel sem merült bennem más, mint hogy kispapnak jelentkezzek. Öt év után, a szentelés közeledtével évfolyamtársaimmal arról beszélgettünk, ki milyen jelmondatot fog választani. Nekem azonnal a Római levélben szereplő gondolat jutott az eszembe: "Akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik." Egyik barátom azonban figyelmeztetett, hogy ezt az ÁEH nem fogja megengedni, mivel ebből arra lehet következtetni, hogy nekünk még a kommunizmus is a javunkra válik. Az első János levél egyik mondatát javasolta, mely így szól: "Isten parancsa az, hogy higgyünk Fiának, Jézus Krisztusnak és szeressük egymást." Tetszett az idézet, így elfogadtam. Jóval később, 2000-ben, püspökszentelési jelmondatomat már abszolút tudatosan választottam. A Kolosszei levélből vett részlet magyar fordítása: "tartsatok ki rendületlenül a hitben."

Papszentelése után hova került?

- Első állomáshelyem a zuglói Szent László-templom volt. Bár nehéz körülmények között éltünk - a káplánlakás egy odúban volt, fürdőszoba nem volt, s a közeli kocsmába jártunk ebédelni -, mégis nagyon szép két évet töltöttem el itt. Naiv optimizmussal szemléltem a világot; örültem, hogy misézhetek, hogy hittanórákat tarthatok, s hogy gyerekekkel vagyok körülvéve.

1969-ben Szobra, majd egy évre rá a megüresedett márianosztrai plébániára kerültem. Boldog időszak volt ez számomra, bár nehézségek természetesen itt is akadtak. Akik kicsit is tanultabbak voltak, börtönőrnek jelentkeztek, s nekik be kellett lépniük a kommunista pártba. Így nem járhattak templomba, ezért én háznál kereszteltem, eskettem, temettem. Az iskolában is taníthattam hittant, bár az igazgatónő egyszer behívatott és azt mondta: "Maga elég értelmesnek látszik, nyugodtan bevallhatja nekem, hogy hazugságról prédikál. Ugye valójában Ön sem hisz Isten létezésében? Hiszen amit nem látunk, az nem is létezhet." Hirtelenjében azt feleltem neki: "Nem biztos, hogy ez így van, hiszen látom én az igazgatónő eszét?" Ő megrökönyödött, azt mondta, velem nem lehet vitatkozni, de elengedett. Ezen a helyen tanultam meg azt, hogy minden emberrel szót lehet érteni, ha szelíd türelemmel vagyunk irántuk.

1976-ban Pilismarótra helyeztek, ahol nagyszerű huszonegy évet tölthettem el. Úgy éreztem, minden család élete az én életem. 1978-tól bejártam az esztergomi szemináriumba filozófiát tanítani. 1997-ben az esztergomi belvárosi plébániára helyeztek át. Fájt a búcsú a falumtól, de az esztergomiak meghatóan aranyosak voltak, s én egy hét alatt "belebolondultam" ebbe a városba is. Gyorsan összeszedtem a gyerekeket, családokat, jött egy szóra mindenki. Megszerveztük a cserkészetet, kirándulni, evezni, táborozni jártunk.

Az 1999-es év nyári vizsgaidőszakában váratlan fordulat következett be. Pontosan emlékszem, egy csütörtöki napon elhatároztam, megkérem a bíboros urat, mentsen fel a tanítás alól, hogy minden energiámat az egyre szaporodó plébániai feladataimra koncentrálhassam. Másnap bementem vizsgáztatni, és ekkor azzal a hírrel fogadtak: "Te leszel a szeminárium rektora!" Vagyis pontosan az ellenkezője történt annak, amit kérni szerettem volna. Egy év után pedig segédpüspökké nevezett ki a Szentatya.

Hogyan érzi magát új feladatkörében?

- Tudom, hogy a Jóisten a tenyerén hordozott, annyi örömet, boldog szép napot adott. Mostani életemre leginkább a napi küszködés jellemző, velük és értük. Napról napra megtapasztalom, hogy véges az emberi erő. Ugyanakkor a lelkem mélyén ott van a bizakodás, hiszen ígéretet kaptunk arra, hogy "minden a javunkra válik". Vannak nehéz, felhős időszakok, ám utána annál jobban örül az ember, ha kisüt a nap. Ami számomra lehet akár a gyász fájóan szép emléke is. Leginkább a ravatalnál érzem magam papnak. Itt érkeznek el az emberek az élet legvalóságosabb pillanatához, s ebben a percben csak a pap állhat oda az Úristen szabadító szeretetével, a Feltámadás örömhírével.

D. Roska Zsófia

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu