Szabó Lőrinc a „Tücsökzené”-ről

Akkoriban kezdtek megjelenni a Tücsökzene első darabjai a Válaszban, tán másfél esztendővel a háború után. Szabó Lőrinc nem volt rejtőző alkat: sosem röstellt azonosulni verseinek egyes számú első személyével, ha kegyetlen titkokat árult is el önmagáról, vállalta emberi gyarlóságát. Most mégis fölfüleltünk: sorsának eredő forrásához tért vissza a költő. A gyerekkor, a szülői ház, a z anyaváros, az ifjúság távoli tükreibe pillantott vissza, hogy elvégezze a szembesítést, számot vessen.

Szorongató gyönyörűség volt találkozni a Tücsökzene vallomásos lírájával; a meztelen őszinteség lökte felszínre egy-egy visszaidézett pillanat megrendülését.

A fiatalság gátlástalan kíváncsiságával kérdeztem meg, hogyan támadnak föl benne a sorozat gazdagon szaporodó versei, jól sejtem-e, hogy egymásból bukkannak elő, a lappangó emlék hívószavára.

Kissé félrehúzódva ültünk a társaságtól, közel az alkonyi utcára néző ablakhoz. A szobában égett már a villany, s ez a kettős megvilágítás őrzi bennem ma is karakteresen hosszúkás idomú fejét, szomorú-kaján arcát, homlokához szervült pápaszeme csillanását.

Örült a kérdésnek, szívesen beszélt a számára legfontosabbról, nem árulva el mindent, de résnyi bepillantást engedve műhelyébe.

– Mintha az agyvelőmbe mártanám a tollamat – mondta.

S ennél anyagszerűbben, láttatóbban meg sem fogalmazhatta volna a Tücsökzene, s egész költészetének lényegét. A varázsütésre megszólaló emlékekét. De a varázsszó kileshetetlen, tudatos úton hiába keresné.

A Tücsökzene verseinek puritán formájáról beszélgettünk aztán, a szándéktalanul laza asszonáncba oldódó párrímekről, a nekilendülő, hol vágtató, hol elfúlva megzökkenő jambusokról, ahogyan a belső hang diktálja őket – de mindig az egyszerű kollokviális tónusban tartva.

Azt már tudtam róla: az első kéziratot szigorú gonddal javítgatja, újra tisztázza, majd legépelt alakban nézi át újra, hiszen tulajdon kézírásunk még mindig nem elég tárgyilagos, s ő nem az a költő volt, aki behunyt szemmel végérvényűnek hiszi, ami tolla hegyére ugrott. Mindig megőrizte, amit kora ifjúságában a Babits mellett töltött években megtanult, a „nulla dies sine linea” módszerén kívül a könyörtelen műgond fegyelmét.

Ezen a beszélgetésen árulta el költői és műfordítói tapasztalata során kialakított belső szemléletéről a legértékesebbet:

– Egy—egy sor karakterét, izomzatát számomra az ige és a kötőszó hordozza. Ez a két szófaj az értelem kulcsa: bennük fejeződik ki a mozgás, az indulati előjel. Minden egyéb hozzájuk igazodik. Ők sodorják magukkal a mondatot, alanyostul, tárgyastul, határozóstul.

Egyszerűn, tanáros nyomaték nélkül mondta, hiszen önmagát határozta meg vele, egész poézisának természetét. A világosság, a józan emberi szó erejében hitt. Kerülte a dagályt, az ékítmények halmozását, a tűzijátékos káprázatokat. Az öt érzékünkkel megközelíthető valóságot akarta megjeleníteni, mert nem ismert nagyobb csodát az életnél.

Utolsó, alig évtizednyi korszakában járt a Tücsökzene strófáinak idején, birtokában mindannak, amit pályája során meghódított. Történelmi-társadalmi fölcsuszamlás, sorozatos betegségek súlya alatt már csak munkájához menekülhet. Műhelyébe, ahol szuverén maradt, költészetéhez, remeklő műfordításaihoz, melyeken a világlíra legnagyobbjaival is képes lépést tartani. Hiszen ekkor már értette a módját, „hogyan kell egy hajszálat hossza mentén huszonötödére metszeni”, ahogyan prózában is alliterálva mondta. Dünnyögve, eltöprengőn az értelem fényével, azok módján, akik megtanulták, hogy hiányzó érveket sem a hangerő, sem a szavak bősége nem pótolhat.

Az élet fia volt végküzdelmében is, mikor arra kérte orvosait, ha csak egy perccel is, hosszabbítsák meg fukar idejét az elakadó lélegzet fogytáig, míg öntudata ki nem lobban.

Vidor Miklós

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu