 |
 |
 |
 |
2001.
január 28. |
Imahét a
keresztények egységéért január 21-28. |
 |
|
 |
|
|
|
|
|
|
|
Élet és liturgia Krisztus csodálatos műve A liturgia szövegei mindig gondoskodnak arról, hogy a tanítás mélységeivel és csodálatos szépségével soha ne tudjunk betelni. Mindig érezzük, hogy kifogyhatatlan az a kincstár, amellyel gazdagítani akarja vándorlásunk életútját. Az évközi idő nem színtelen időszak. Ennek bizonyítására néhány alkalommal az eucharisztia legszentebb pillanataira felkészítő prefációkkal foglalkozunk. A Misekönyv az évközi idő vasárnapjaira nyolc, köznapjaira is több prefáció közötti választás lehetőségét adja. Az egyes vasárnapokon a miséző pap azt imádkozza, amelyik legjobban beleillik a könyörgések és az olvasmányok gondolatkörébe. Ezért kívánja meg Egyházunk, hogy mindig gondosan készüljön fel a liturgia minden szereplője. A prefációk többsége a legrégibb liturgikus könyvekből, a „szakramentáriumok”-ból való. Persze van köztük néhány olyan szöveg, amely „pihent” évszázadokon keresztül, amikor számuk erősen lecsökkent. Az I. prefáció (Kismisekönyv „C” 440. old.) középső, beszúrt része (embolizmusnak is szokták nevezni) ezekkel a szavakkal készít fel az ünneplésre: „Krisztus csodálatos műve volt, hogy húsvét szent titka által a bűnből és a halál igájából arra a dicsőségre hívott meg minket”. Az Isten az emberrel való találkozását Jézus Krisztus által valósította meg. Az Isten végtelen szeretete abban nyilvánult meg, hogy atyai szeretetét Fia által mutassa meg. Megtestesült, vállalta emberi sorsunkat és megváltott minket. Mekkora utat tehettünk meg Krisztus jóvoltából. A bűnből és a halálból a dicsőségre vezetett minket. Szent Pál a rómaiakhoz írt levelében örömmel beszél arról, hogy Isten meghívott, megigazulttá tett és megdicsőített (vö. Róm 8,29-30). Ez ad biztonságot és semmi sem szakíthat el bennünket Isten szeretetétől. Így megszabadulva a bűn rabigájából, a gonosz hatalmától a dicsőségre hívott meg minket. A prefáció következő két sora keresztény méltóságunkról szól. Szinte szóról-szóra idézi Szent Péter első levelét, felsorolva, hogy „választott nép, királyi papság, szent nemzet és Isten megváltott népe lettünk” (vö. 2,9). Az újszövetségben az Egyház minden tagja a keresztség által beépül Krisztusba és az Eucharisztiában való találkozás által részese lesz az ő áldozati lakomájának. Azonban az Egyház nem engedi meg az imádságában, hogy csak „szemléljük” a nagy titkot, vagy csak hálát adjunk a kiválasztásért és meghívásért. Feladatunknak kell tekinteni, hogy „hogy mindenütt hirdessük hatalmas művedet”. Így állítja elénk, hogy „akár alkalmas, akár alkalmatlan” cselekednünk kell és megvalósítani küldetésünket. A „hatalmas művedet” magyar kifejezés azt sugallja, hogy valami „befejezett” eseményt kell hirdetnünk. A latin kifejezés (tuas virtutes) jelentése sokkal markánsabban fogalmazza meg, hogy a megváltás kegyelmi ereje által újulunk meg lélekben és öltjük magunkra az új embert, aki megigazult és valóban szent teremtmény (vö. Ef 4,24). A középső rész elején az imádság egymás mellé állítja a bűnt – az ember tettét – és a dicsőséget, amelyre Isten hívott meg. A végén egy másik képpel ébreszt rá bennünket Isten ajándékára, amikor a „sötétség”-ből – a gonosz birodalma – „csodálatos világosságára” hívott meg minket. Fogadjuk meg Nagy Szent Leó pápa tanácsát: „Szeretteim! Adjunk hálát az Atyának a Fiú által a Szentlélekben, aki nagy irgalmassága miatt, mert szeretett minket, megkönyörült rajtunk. Bűneink miatt halottak voltunk, de Krisztussal életre keltett minket. Ó, keresztény, ismerd fel a te méltóságodat, hogy az isteni természet részese lettél. Emlékezzél csak arra, hogy a sötétség hatalmából kiszabadultál és Isten világosságába és országába jutottál.” Verbényi István
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
