|
Az Olvasó írja Oszkár Barátom nyolcvanegy éves, ma az Egyesült Államokban él. Gimnazista korában, Budapesten a német mellett olaszul is tanult. Az embertelen, származás szerint ítélő, harmincas évek világa arra kényszerítette, hogy meneküljön a megsemmisítés elől és elhagyja hazáját. 1939-ben néhány barátjával a Balkánon át, kalandos körülmények között csempészte át magát csónakkal Palesztinába. Nem sokkal később jelentkezett az angol hadseregbe. Végigharcolta az afrikai sivatagi háborút és a Szicíliában partra szálló szövetségesekkel tért vissza Európa földjére. Részt vett a győzedelmes római bevonulásban. A felszabadító katonák egy csoportját a Vatikánban fogadta XII. Piusz pápa. Oszkár is köztük volt. A katonák elhaladtak az áldást osztó Szentatya előtt. Amikor Oszkár a pápa elé ért, a Szentatya észrevette Oszkár egyenruháján a nemzetiséget jelző héber feliratot. Oszkárhoz fordult, és megkérdezte olaszul, hogy megáldhatja-e őt is. Természetesen — felelt a katona. XII. Piusz pápa ekkor – ugyanúgy, mint a rabbik – kitárta két karját Oszkár felé és héberül, zsidó szertartás szerint áldotta meg meghatódott barátomat. Oszkár békés, kedves, csendes, jó humorú ember. Nyolcvanegy éves. Néhány hete hirtelen fellépett tünetek miatt gyorsan került agyműtétre. A lábadozás idején, még a kórházban hívtam fel. Családi humora most sem hagyta el. Azt mondja az öcsém – meséli —, hogy az agyműtét után lettem igazán „agyafúrt”! Most mindennap viszik sugárkezelésre. Oszkár barátom, gyógyulj meg mielőbb, kísérjen továbbra is Szentatyánk áldása! Sándor József dr. Békességben búcsúzott... Újságjukban nemrég megjelent „Az anya halála” című írás kapcsán szeretnék néhány gondolatot leírni, ha lehet így mondani, ellenpéldaként. Hetvennyolc éves anyósomról több mint egy éve, december végén derült ki, hogy agydaganata van, olyan súlyos a helyzet, hogy a szenteste megoperálták. Két hónapi reménykedés után derült ki, hogy a daganat a legrosszabb indulatú, megvan a lehetőség a kiújulásra. Az orvos szűk egy évet jósolt. Megkezdődött a versenyfutás az idővel. Isten kegyelméből nem volt teljesen tudatában betegségének súlyosságával – viszont hónapról hónapra egyre jobban készült a halálra, ezért többször meggyónt, áldozott és felvette a betegek kenetét is. Csodálatos módon az utolsó előtti napig tiszta volt a tudata; haragosaitól bocsánatot kért, és mikor már nem bírt felkelni az ágyból, mindig azt kérte tőlünk: szeressétek egymást, ne veszekedjenek és ne bántsátok a gyerekeket. Azért fohászkodott még, hogy csak kórházba ne kerüljön, mert „ott úgysem tennék meg azt, amit ti” – nem is azért, mert nem akarják, hanem mert fizikai képtelenség. Anyósomnak talán mindenki szíve-vágya adatott meg: négy unokájától, fiától és több rokonától körülvéve, békességben, fájdalomcsillapítóktól mentesen búcsúzott a földi élettől, miközben mi a rózsafüzér tizedeit ajánlottuk fel a jó halál kegyelméért. Lélegzete egyre halkabb lett, s egyszer csak egy mély sóhajtással valósággal kilehelte a lelkét. Mivel még nem láttam embert meghalni, ajkára függesztettem tekintetemet. Olyan volt, mintha még mozdulna, de már a lelke messze járt. Olyan természetesen távozott el tőlünk, ami bebizonyította, hogy a halál az élet elválaszthatatlan – bár az itt maradók számára szomorú – része. KakuknéAldebrő Élő betlehem A 2000. évben a jubileum és a millennium tiszteletére sok esemény történt Érsekvadkerten. Ennek a csúcspontja volt december 23-a. A falu közepére felépítették a Szent Korona hasonmását. S a korona alatt december 23-án szentmise volt, s azután pásztorjáték, melyet a helybeli cserkészek adtak elő – parancsnokuk, Bartók Ágnes rendezésében. A pásztorok a tűz mellett beszélgettek, aludtak, mikor az angyalok serege érkezett hozzájuk, s hozták a hírt, hogy megszületett a Megváltó. Ezek után egy csillag vezette el a napkeleti bölcseket a kis istállóhoz. Ez az istálló a koronamásolat alatt volt. Hogy mennyire találó? Az egyik király ezt mondta: „Királynak az ilyen hely nem való!” Valóban, a szegény istállóban volt, de ott volt felette a korona. Talán így volt ez, azon a szent éjszakán is, valamikor 2000 éve. Az égen ott volt a dicsőség jele, mert ott tudták, hogy ő lesz a világ megmentője. Végül pedig a kicsi gyerekek mentek el, hogy szeretetüket, tiszteletüket kifejezzék a kis Jézusnak. Az állatok is segítették a Szent Családot, hogy ne fázzanak, s adtak egy kevés szalmát a kis Jézusnak a jászolba. Mária, József, a pásztorok, a bölcsek, a gyerekek, az angyalok, sőt még az állatok is szeretettel fogadták és köszöntötték a Megváltót. Ezek az események segíthettek abban, hogy újra – minden évben (nemcsak karácsonykor!) a szívünkbe fogadjuk Jézust. Szép előadás volt, s a cserkészek megmutatták, hogy a község életében is szívesen tevékenykednek abban is, hogy az ünnepek igazi értékét felismerjük és széppé tegyük. Gratulálok nekik, s kívánom, csak így tovább. Az ő köszönésükkel: Jó munkát! Egy érsekvadkerti olvasó
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|