„Engedj asztalodra lelnünk”

Az Aquinói énekéről

Mikor nem időszerű az ő hangja? Amikor a lüttichi apáca: Julianna víziója tudatta, hogy nincs még ünnepe a Kenyérnek, s IV. Orbán (szobra a Liége-i templomban) Orvietóban értesült róla, írt Tamásnak, a dominikánus professzornak, „szerezne himnuszokat, zsolozsmát” az Eucharisztiáról. A Szent vállalta. Így lettünk gazdagabbak ünnepben, énekekben.

A látomás a kor lelkének szép tükre – homálytalan: a hold, amelyből hiányzott egy darab, az egyházi év, a hiány a mai idők szemével az ember éhsége, amely a szeretet valóságos és misztikus jelenlétével áll szövetségben. Carlo Maria Martini bíboros (az elmúlt év embere) egyik mondatával találóan utal az ember állapotára, egzisztenciális vágyára: „Testünk nem az élet; testünk él a kenyér, a táplálék által”. Ebből következően étkezni elsődleges életkövetelmény. Magányosan és közösségben is. Asztalnál elkölteni a vacsorát: többet jelent, mivel többen vannak. Testvéri együttlétben. Ha az Eucharisztiára gondolunk, s ugyancsak a bíboros szavaival fogalmazunk, abban az a legtöbb van jelen, amelyről a Szentírás és nyomában Aquinói Szent Tamás említett himnuszai szólnak. Születés és megdicsőülés a krisztusi Test „története”, az ember és az Isten csodálatos együtt-életében a misztérium, amely a testi halállal nem fejeződött be. A feltámadás tette teljessé. A dicsőség teste ez, a szellemi, a szentséges.

Az utolsó vacsora termében elhangzott szavak: „Ez az én testem, ez az én vérem”, a halál tudatában fogalmazódtak, az állandó jelenlét titkában, hogy az ő halálának emlékezete maradjon, s a Test „éltető lélekké” váljék. Általa „egyet alkotunk”: eggyé válunk, új emberré. Másik teológus arról ír, hogy „a testi Krisztus történelmi valóságán és az eucharisztikus gyakorlaton alapuló keresztény tapasztalat lehetővé teszi, hogy a maga teljes mélységében megfogalmazhassuk az egyház misztériumát.”

Íme a közös asztal szentsége, a megosztott és mégis el nem fogyó Kenyér bősége, amely Tamás énekeiből árasztja biztató üzenetét: „Aki veszi, meg nem osztja, / Meg nem töri, nem szakasztja, / Mindenek épen veszik. / Veszi egy és ezrek veszik, / S minden egyenlőn kapja részit, / Mégis: nem fogyatkozik.

Étienne Gilson, a középkori gondolkodás neves képviselője (könyve: A középkori filozófia szelleme – Turgonyi Zoltán fordításában – nemrégiben jelent meg a Paulus Hungarus–Kairosz kiadásában) a szeretetről és tárgyáról szólva Szent Bernátot említi s rendtársát: Guillaume de Saint-Thierryt; felfogásukban „az ember előbb szükségszerűen önmagát szereti, és csak fokozatosan emelkedik fel Isten szeretetéhez.” Ez csupán tényállás – folytatja a szerző, amely abból következik, „hogy az eredeti bűn eltérítette a helyes irányuktól természetes hajlamainkat. Önmagában véve, úgy, ahogyan Teremtője akarta, az ember spontán módon jobban szerette Istent önmagánál, s egyébként ezért lehetséges az emberi szeretet újranevelése, rendbehozása természetes tárgyához való visszatérése végett.”

Tamásnak sem ismeretlen (XIII. században vagyunk!), hogy az emberi szeretet túlságosan gyakran fordul természetéhez nem méltó tárgyakhoz: „a bukott ember spontán módon Isten elébe helyezi önmagát, hiszen ez okozta a bukását (…), de ez nem feledteti vele, hogy minden teremtett szeretet részesedés a teremtetlen szeretetből, ami tárgyuk azonosságát feltételezi.”

Lehet, hogy a pápa nem levelet írt a tudósnak a himnuszok szerzése tárgyában, hanem Orvietóban személyesen beszélt vele. Együtt üldögélhettek a Studium Curiae kerti fái alatt, s tán lélek és test szoros egységéről beszélgettek; a lélekről mint „egyetlen formai elvről”, amely a testet élteti, a jóságról, amely a léttel azonos, és hogy a rossz nem más, mint léthiány. Jézus mit is mondott? Azért jött, hogy életünk legyen s minél bőségesebb. S nem fogalmazódott-e meg a teológus költőben máris (latinul) a kezdősor: „Isten igéje földre szállt”, hogy aztán folytassa: „Bár Atyja jobbján megmaradt / S művének adta át magát, / Jövén az életalkonyat.” Mi más ez, mint a legnagyobb szeretetátadás „kiéneklése”. S már cellája gyertya-csonkjánál róhatta a többit, amíg az itáliai ég csillagai ragyogtak: „Emberek étke lett az angyali kenyér, / Az előkép-jelek sora itt véget ér.” Az ember, aki Isten képére teremtetett (hiszen „csak az Ige Isten Képmása”), hittel áldhatja a Rejtezőt és tudja: az asztal vendégei nem magukért, hanem Istenért jönnek, a Szeretetért, hogy a Kenyér és a Vér vétele által „Isten- és ember-lényegét / A teljes ember kapja meg.”

Aquinói Szent Tamás szomjúsága e vétellel csitult és erősödött egyúttal. Így vált naggyá „Isten dolgaiban”. Korunk emberét ha a halandók utáni éhség vágya hajtja, Tamásra figyelve önmagára lelhet Isten megtalálásában.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu