„Római búcsújárás – kapuzárás előtt”

A római tél kellemetlen oldala, amikor vígasztalanul esik az eső. Miként 2001. január 4-én, a patriárkális bazilikák szent kapuinak utolsó előtti nyitvatartási napján. Jóllehet a Szentév során – egyedül és zarándokcsoportokat vezetve is – sokszor felkerestem a négy főtemplomot, ez a szentévi végidő hirtelen azt tudatosította bennem, hogy alig pár óra múlva negyedszázadra ismét bezárulnak ezek az ajtószárnyak.

Amikor az ember hirtelen, előzetes tervezés nélkül valami egyértelműen jót kezd tenni, az a Szentlélek Isten műve. Valójában az ember csak betölti a jóra való indítást. Ilyeneken jár az eszem – csütörtök délután a Santa Maria Maggiore-bazilika felé menet. A templom előtt a tér közepéig érő sor fogad. Minden nyelv, minden nemzet, minden korosztály, férfiak, nők, gyerekek az utolsó órák izgatottságával várakoznak. Iskolás csoport diákjai közé keveredem. Derűsen, diákosan nevetgélnek kint az esőben, aztán a kapu felé közeledve szent szorongás csendesíti őket. Kérdésemre az osztályfőnökük elmondja: nem egyházi, hanem állami iskolából jöttek, ő csak kihirdette, hogy akinek kedve van, azokat délután elkíséri a bazilika szent kapujához. „És most itt az egész osztály!” – mondja büszkén és meghatódottsággal. A széles kapunyílásban aztán valami olyasmi történik, mint egy szerény, finom érintés. Nem jelképesen, hanem az ujjak tétova tapogatásával, amire az ajtókeret fényesre simogatott márványa, s a kapu maga válaszol. Minthogy megállni nem lehet, csak éppen röviden letérdelni, már bent is vagyunk ebben a derűs, színes, arányos és „anyás” templomban. Ami azonnal feltűnik: sorok kígyóznak mindenfelé. Gyóntatnak. Az oldalhajók nyitott gyóntatófülkéi előtt és mindenütt a templomban emberek várakoznak. Mintha nem is templomban lennénk, hanem egyetlen nagy váróteremben. Hirtelen arra gondolok, hogy ilyen lehet egy szülészeti osztály váróterme: izgatott várakozás a születésre. Mert hiszen ez a jubileum is: átlépni a kapun, kilépni a bűnök-vétkek fogságából, és belépni az atyai házba, egy új élet ígéretével és reménységével. Leülök a templomhajóban és az örvendetes olvasót imádkozom. Könnyű az imádság, egy gyermeké, aki csendben, bizalommal szólítgatja az anyját…

A szakadó esőben indulok tovább a lateráni Szent János-bazilika felé. A kép ugyanaz, csak a méretek nagyobbak: a világ összes templomának anyja és feje most különleges ajándékkal fogadja gyermekeit. Miként 1423-ban az 5. szentév során V. Márton pápa itt nyitotta meg az első szent kaput a zarándok számára, úgy most a nagy jubileum végén is új szentkapu fogadta a híveket. Az új bronzkapu domborművén a Szűzanya karjában tartja Fiát, aki az anyja mögött magasodó keresztre feszített felnőtt önmagára tekint, és kinyújtott karja a kitárt kezű Üdvözítőre, a megnyitott Ajtóra mutat. Fiatal katonatiszttel együtt lépek át a kapun. Az olasz légierő kadétja, aki talán a közeli főiskoláról érkezhetett ide. Lám, ahogy az egyház születésekor a római centúriót magához fogadta Jézus, a Kapu, úgy most is türelemmel és alázattal vár arra, hogy Rajta keresztül mindenek hazataláljanak. Hamarosan szentmise kezdődik és gondviselés-szerű véletlenséggel a fiatal katonatiszt telepszik mellém. Érzem férfias erős hitét, és joggal gyaníthatom, nemcsak a légi- hanem az égi ügyekben is jártas.

Másnap korán reggel csodálatos kobalt-ég derengésében állok a falakon kívüli Szent Pál-bazilika átriumában. A népek apostolának templomába magyarként lépek, hogy bent az oszloperdőben egy legyek azokkal, akik egyetlen és közös Uruknak vallják Jézust. A bencés atyák szentmiséje után a szentségi kápolnájában az elé a Mária-ikon elé térdelek, ahol 1540-ben Loyolai Szent Ignác társaival együtt ünnepélyes fogadalmat tett. A népek apostola templomában a népek közötti viszályokra gondolok – szívemben a fájdalmas rózsafüzér gondolataival.

És végül a Szent Péter tér, kilenc óra tájban. Hatalmas, tömött, tízfős szélességű sorok végeláthatatlan vonala hömpölyög a Kapu felé. Bőven elég az idő arra, hogy a dicsőséges olvasót elimádkozzam. Bent a bazilikában alig van talpalatnyi hely. A konfesszió oltárnál megállva, csak azt tudom mondani magamban: „Köszönöm Uram, ezt a nagy kegyelmet, hogy itt élhettem, itt dolgozhattam Szent Kapuid közelében ebben a kegyelmi évben”. Délben munkatársaimmal együtt a Szent Péter térre sietünk, hogy a jubileumi Szentév utolsó előtti napján a pápával, „kenyéradó gazdánkkal együtt imádkozzuk el az Angelus-imádságot: „Az Úr angyala köszönté a boldogságos Szűz Máriát”… Legyen az ő válasza a miénk is: „Történjék velünk a te Igéd szerint!”.

Vértesaljai LászlóA Vatikáni Rádiómagyar szerkesztője

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu