A „ma” ünnepi öröme

A mai vasárnap evangéliumi részlete Jézus názáreti fellépésének második, befejező részét tárja elénk Szent Lukács megfogalmazásában. Az evangélista számára ez az esemény nagy jelentőséggel bír, ezért Jézus nyilvános működése első epizódjaként állítja elénk. Előtte csak rövid összefoglalást ad Jézus galileai működéséről, míg a názáreti eseményeknél hosszabban időzik. Nem véletlenszerű adottság ez, hanem tudatos szerkesztés eredménye: a zsinagógajelenet magába sűríti az egész evangéliumot, Jézus üdvösséget hirdető és hozó megjelenését, a prófétai ígéretek beteljesedését, a kedvező fogadtatást, majd az elutasítást, a pogányok felé fordulást. De benne van Jézus szenvedése, halála és föltámadása is, mintegy rejtjelezve, amikor az elégedetlen názáretiek gyilkos szándékáról szól, illetve arról, hogy Jézus „áthaladt köztük és eltávozott”.

A perikópa első részében Jézus olvasásra jelentkezik és a prófétai Izajás-tekercsből azt a részt választja ki – ekkor még nem volt teljesen kötött a szövegkiválasztás –, amely az isteni kegyelem és irgalom idejét hirdeti meg a leginkább elesettek felé. Sokatmondóan megáll a szöveg olvasásában, mielőtt az ítélet képe fölmerülne (Iz 61,1-2). Ez azonban nem jelenti azt, hogy Jézus küldetéséből hiányozna az isteni ítélet gondolata. Inkább arról van szó, hogy a Szentlélekben fölkent Üdvözítő a kegyelem, az elengedés és irgalmasság ünnepi örömével akar Istenhez visszavezetni. A múlt tehertétele nélkül kínálja fel az újrakezdés lehetőségét az Isten-keresés útján.

Ez az út azonban nem emberi bölcselkedés révén válik ünnepi lehetőséggé. Felfedezhetünk kiváló, szimpatikus, érdekes vagy titokteli gondolatokat, érzéseket az emberiség kultúrkincseiben, de az Atyától küldött, fölkent Jézus nélkül nem kerülhetünk közel Istenhez. Ez jut kifejezésre a jézusi szóban: „Ma beteljesedett az Írás”. Aki meghallja a Jordánban, a keresztség isteni kinyilatkoztatásában fölkent Jézus szavát, az lesz részese az Úr kegyelmi esztendejének.

A jelenlévők helyeslése és csodálata kíséri a szavakat, hogy aztán ellenkező, kritikus haragba csapjon át. Az evangéliumi leírás nem pszichológiai elemzés, itt nem várható el a hangulatváltás részletes kibontása. Sokkal inkább teológiai megközelítéssel kell értelmeznünk a helyzetet. Az előzőkben Jézus önkinyilatkoztató szavai a kegyelmi „ma” lehetőségét kínálták fel: kapcsolódni Jézushoz a hit révén; a válasz erre a csodálat mellett, a magát elkötelezni nem akaró kétkedés, amely kérdésben jut kifejezésre, „de hát nem József fia ez?”. A szituáció azt az embertípust jeleníti meg, amelyik találkozva Jézus evangéliumával, elismeri annak kiválóságát, de különféle emberi szempontokra hivatkozva elzárkózik követésétől. Jézus további szavai arra szolgálnak, hogy nyilvánvaló állásfoglalásra késztessék a jelenlevőket, mintegy arra, hogy kinyilvánuljon sokak szívének titkos gondolata (vö. Lk 2,35). A közmondásszerű mondat „orvos, gyógyítsd önmagadat” és ennek jézusi értelmezése feltárja, hogy a hallgatókat jobban érdekli és érinti a földi jótétemények és javak csodaváró elérése, mint a Jézusban adott isteni szó kegyelmi ereje. Amikor pedig Illésre és Elizeusra hivatkozik, elővételezi az Izraelben általában tragikus próféta-sors saját életében bekövetkező beteljesülését, a szenvedést. Ezzel egyben visszautasítja azt a nagyon is emberi igényt, hogy, aki közel van a tűzhöz, az jobban melegszik, azaz Jézus előbb saját környezetében bontakoztassa ki küldetése rendkívüli erejét. Jelzi azt is, ami Szent Lukács evangéliumának egyik hangsúlyos gondolata, hogy az evangélium a pogányok üdvösségére is szól. Így jut el a jelenet a végső kifejlethez, a Jézus halálát szándékoló föllépéshez.

A részletnek, minden kétséget kizáróan, egyik fő gondolata a „Ma beteljesedett az Írás, amit imént hallottatok”. Isten kegyelmi esztendeje elsősorban az igehirdető, tanító Jézus meghallásával válik megragadhatóvá. Ebből a szempontból a csodák háttérbe szorulnak. A beteljesedés, a valóság szerinti megragadás itt a jelenlévő Jézushoz és a „szóhoz” kötődik. Szent Lukácsnál sajátos jelentősége van a „ma” szónak. Gyakrabban használja, mint a többi evangélista és mindenütt az üdvösség szempontjából fontos adottságra utal (vö. 2,11; 5,26; 13,33; 19,5; 23,43). Nem egyszerű, eseményhez kötődő időmeghatározás csupán, hanem jelzi az üdvösség szempontjából lényeges, „alkalmas” időt.

Másrészt Lukács a beteljesedés idejét nem korlátozza Jézus földi „működésére, hanem az Apostolok Cselekedeteiben kiterjeszti az egyház idejére”, az igehirdetésben jelen lévő Jézus és a Szentlélek idejére. Az a ma tehát, amelyet Jézus meghirdet a názáreti zsinagógában, újra meg újra jelenvalóvá válik az egyház életében. Ahol és amikor elér az ember füléhez a Jézust hirdető evangélium, ott és akkor az üdvösség lehetősége újra meg újra hatékony „mát” kínál az embernek. Azt hiszem érdemes lenne jobban előkészíteni szívünket a szentmiséken vagy egyéb alkalommal az evangéliummal való találkozásra, hogy az üdvösség egyre közelebb kerüljön hozzánk, és részesedjünk a krisztusi „ma” ünnepi örömében.

Gaál Endre

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu