A könnyek adománya

A könnyek adományáról, az imádságban felfakadó sírásról szóló tanítás a keresztény aszkézis és lelkiség történetének első századaitól kezdve magától értetődő, természetes tényező volt a keleti és a nyugati egyházon belül egyaránt. Ma talán túlságosan is felfokozott érzékenységre valló szélsőséges jelenségként inkább gyanút ébreszt, amely a bűnbánat szükségességének elismerése mellett is nehezen egyeztethető össze a harmonikus életvezetéssel. A korai századokban a bűnbánat és az imádság mindamellett elképzelhetetlen volt könnyek nélkül.

Nem véletlen, hogy a IV. században élt, a görög és a latin lelkiség kialakulását talán leginkább meghatározó Evagriosz Pontikosz az imádságról szóló művében rövid bevezetés után a következő szavakkal kezdi fejtegetéseit: „Mindenekelőtt imádkozz azért, hogy könnyekben legyen részed, így bánatod révén képes leszel lecsendesíteni a lelkedben dúló vadságot, és bűneid megvallásával bocsánatban részesülsz Uradtól.” A könnyeket elsősorban a bűn következményeit, a lelken ejtett számtalan, gyakran hosszú ideig romboló sebet eltörlő jelenségnek tekintették, amelyet leginkább a bűnök felidézése, a mennyei javak szemlélése, a mennyei életre irányuló vágyakozás, a pokoltól való félelem és az ítélet felidézése vált ki abban, aki Istenhez fordul. A korai keresztények életéről fennmaradt beszámolókból ismerjük azokat a korukban nagy tisztelettel övezett szerzeteseket, akik a halál és az ítélet gondolatára a legkülönbözőbb élethelyzetekben fakadtak könynyekre, így a társakkal való közös étkezés, a kétkezi munka vagy a közös istentisztelet alkalmával.

Mindez természetesen nem a gyöngeség jelének vagy éppen színjátéknak számított, éppen ellenkezőleg, a könnyek adományára az első századok lelki tanítói rendkívüli józansággal tekintettek, és a legnagyobb elítélés hangján szóltak azokról, akik Istennel való kapcsolatuk mélységét mesterségesen kipréselt könnyekkel és sűrű sóhajtózásokkal igyekeztek igazolni. A könnyek mindenkor meghatározott célra adatnak az embernek, hangsúlyozták – lelki tűzként el kell pusztítania minden tisztátalan tényezőt a lélekben. „Sokan vannak, akik bűneik miatt sírnak ugyan, de mivel elfeledkeznek ennek céljáról, tökéletesen megzavarodnak” – erre minden, a belső élet kialakításában még csak az első lépéseket megtevő szerzetes figyelmét felhívták.

Csakúgy, mint napjainkban, az első századok keresztényeinek körében is meglehetősen gyakran jelentkezett egyfajta lehangoltság, csömör és teljes kedvtelenség (ezt akédiának nevezték), amelynek ártalmaival és kezelhetőségével számos írásmű részletesen foglalkozott. Ennek legyőzésére az egyik leghatásosabb ellenszerként a könnyeket tekintették: „Súlyos dolog a bánat, elviselhetetlen a csömör, de az Isten előtt ontott könnyek erősebbek mindkettőnél.”

Mindezeknél fogva a könnyek adományát egyenesen (jelképes értelemben) az ötödik keresztségnek tartották, Mózes Vörös-tengerben történő „keresztsége”, Keresztelő Szent János szertartása, Krisztusnak a Szentlélekben és a vértanúknak tulajdon kiontott vérükben történő megkeresztelkedése mellett. S ha Nazianzoszi Szent Gergely szerint a könnyek keresztsége súlyosabb teher a vértanúságnál, aligha szükséges hangsúlyozni, hogy valóban kitüntetett jelentőséget tulajdonítottak e lelki adománynak.

– mikes –

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu