Az élet védelmében

Az egyik kereskedelmi televízió napról-napra látható sorozatában tűnik fel a kisgyerek és kétségbeesett szülei. Az ő csüggedésük érthető: a várva-várt jövevény nyitott gerinccel született, súlyos betegsége miatt állandóan felügyelni kell rá, a család egy keresetből alig-alig tarthatja fenn magát.

Ha én televíziós lennék (szerencsémre nem vagyok), s ezt a témát kellene körüljárnom, minden bizonnyal a nézőkhöz fordultam volna, hogy aki teheti, támogassa a szülőket, hogy szeretetben nevelhessék gyermeküket, ne legyen olyan teher a családon, amely bármikor összeroppanthatja.

Ám a történet egészen más irányba bontakozott ki. A szülők az orvosokat hibáztatták – nem értek hozzá, lehetséges, hogy nem ok nélkül -, akik nem figyelmeztették őket, pedig ha tudják, milyen nagy a baj, elvetették volna a gyereket, aki többször is látható volt a képernyőn, játékai között a család körében.

A jelenet és a beállítás megdöbbentően disszonánsnak bizonyult. Egy élő gyerek fölött arról folyt a szó, hogy ha az orvosok gondosabbak, nem is élne. A néző egyszerűen bénultan hallgatta a párbeszédet és a kommentárt meg a szakértőnek hívottak véleményét. Olyan látszata volt a jelenetnek, mintha ez a valóban szerencsétlen kisgyerek nem érdemelné meg, hogy éljen. Mintha az volna a lényeg, ki a hibás, ki a felelőtlen, hogy mégis megszületett. Közben szinte teljesen elsikkadt a tény: itt van, s megszületett, fogjunk össze, tegyük az ő és szülei életét elviselhetővé. Semmi kétségem: a társadalom ilyen esetekben sosem marad érzéketlen és közömbös.

Az embert mindig megrázza, ha ilyen lehangoló eseményekkel szembesül. De egy élő, kedves gyerek fölött a halál árnyékát látni sokkal megdöbbentőbb. Közvetlenül szembesülni a „halál kultúrájával” – ez majdnem elviselhetetlen.

Ha én televíziós lennék… nos, akkor valamilyen módon visszatérnék a témához. Olyasmit mondanék, segítsünk a családnak, tegyük - amennyire lehet – elviselhetővé életüket, hogy szeretetben ápolhassák, nevelhessék ezt a kisgyereket. Ez a segélykiáltás nem találna süket fülekre… Ez volna méltó a televízió hivatásához, ébreszteni olyan emberi érzéseket, amelyek elsivárosodása sokszor épp a képernyőn láthatóknak köszönhető.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu