|
Mészáros István Mérleg Napjainkban sokan sokféleképpen vizsgálják a most befejezett XX. századot. Mit hagytunk magunk mögött? A magyar katolikus egyház számára drámai évszázad volt ez a sokunk által átélt korszak: nagy fények és nagy árnyékok egyaránt jellemezték. Volt idő, amikor a hívők millióinak lelkisége ország-világ előtt magasan lobogott; volt, amikor hatalmas tömegek hitehagyása, hűtlensége, aposztáziája volt a szembetűnő. Volt, amikor kiválóan működő katolikus szervezetek, iskolák, egyesületek, könyvkiadók, sajtótermékek sokasága állt a pasztoráció szolgálatában, majd pedig szinte mindentől megfosztva teljesítette a magyar katolikus közösség a krisztusi küldetést. Volt, amikor a politikai hatalom, a külső „civil” szféra a legmesszebbmenőkig támogatta, máskor az egyház- és hitellenes támadások folyamatos pergőtüzében, a drasztikus egyházüldözés, majd a rafináltabb egyházkorlátozás szorításában hirdették papjai az evangélium igazságait. A századforduló számos tekintetben mérlegkészítő meditációra készteti a gondolkodó keresztény embert. Különösen sokféle ok indokolja, hogy visszatekintsünk, tárgyilagos vizsgálat alá vegyük, alaposan elemezzük a magyar katolikus egyház XX. századi történetét is. Elmúlt századunk önkritikus vizsgálata elengedhetetlen a magyar katolikus egész közössége számára: hogyan menjen a jövő elébe? Ilyen önvizsgálat nélkül (amelyet akár lelkiismeret vizsgálatnak is mondhatunk) aligha tudunk helyes irányokat kitűzni. Sokan félve tekintenek az 1945-1990 közötti fél évszázad magyar egyháztörténetére: ne beszéljünk róla, ne bolygassuk a közelmúltat, ezzel csak bonyodalmakat okozunk saját magunknak és másoknak egyaránt. A félelem oka nyilván ez: sötét korszak volt, a nagy veszteségek időszaka. Félelmetes ellenség igyekezett lerombolni magyar egyházunkat. Legnagyobb gonosztette azonban nem az anyagi javak elvétele volt, hanem az, hogy erőszakkal, ígéretekkel, hízelgéssel, karrierlehetőségekkel, emberi gyengeségek kihasználásával a magyar katolikus hívek millióinak vallásos hitét oltotta ki, akik azután már vallás nélkül nevelték gyermekeiket. Több generáción át tartott ez, jelentősen lemorzsolva egyházunk tagjainak számát az 1980-as évekre, felmérhetetlen értékű lelki kincsektől fosztva meg őket. Ez volt a hatalom legnagyobb kártevése. Ez a fél évszázad valóban sötét árnyék a XX. századi magyar katolikus egyháztörténetben. De ez az idő ugyanakkor a magyar katolikus egyház egyik sikerkorszaka is! Hatalmas volt a nyomás, ördögi az ellenfél, de katolikusok milliói maradtak hűségesek Krisztushoz hazánkban, nagy áldozatok árán. Isten kegyelmén túl e hűségükben kitartó hívő-millióknak és értük munkálkodó papjaiknak köszönhető magyar egyházunk ekkori fennmaradása (nem politikai-diplomáciai ügyeskedéseknek). S ez az 1945-1990 közötti magyar egyház bensőségesebbé, imádságosabbá, engesztelőbbé vált, megszabadulva sok külső sallangtól, korábbi időkben rárakódott nem egyházi teendőktől. S ez a fél évszázad a kiemelkedő példaképek sokaságát állította elénk: vértanúkat, hitvallókat, fénylő tanúságtevőket! Nem igaz, hogy csak a középkor adta a magyar szenteket: itt vannak előttünk a XX. századból, hosszú sorban a „tiszták, hősök, szentek…” És sikertörténet e kor hazai egyháztörténete, mert ezer év alatt soha nem állt vele szemben ilyen kemény ellenfél, amelynek ilyen erős „fizikai” hatalma, erőszakszervezete lett volna. Ez az ellenfél a maga módján okos volt, ugyanakkor ravaszul agyafúrt, és jól ismerte az emberek befolyásolásának modern módszereit. Ez az ellenfél valódi céljait mesterien ködösítő s magát minden tekintetben rokonszenvesnek álcázó sátáni kísértő volt. S ezt a vallásellenes hatalmat a művelt nyugati keresztény világ elismerte, parolázott vele; s ennek az egyházüldöző ellenfélnek a kegyeit – annak csapdájába esve – egyháziak is igyekeztek elnyerni. Megtévesztő stratégiával, nehezen kiismerhető taktikával dolgozott ez az ellenfél, talán veszedelmesebb volt, mint egykor a primitív Nero császár… S e kegyetlen negyvenöt éven át tartó egyházüldözés-egyházkorlátozás után magyar egyházunk mégis megmaradt, nem pusztult el néhány ötéves terv alatt, amire ellenfele számított. Isten magyar népének virágzó szép fáját kegyetlenül megtépázta ez a vad vihar, de mégis él. Ma is. S hol az egykori ellenfél? „Halál, hol a te fullánkod?” Sokszor emlegettük a jubileumi évben: „Múltunk a reményünk”. Nem csupán Szent István-kori múltunk, de közelmúltunk története is reményt ad a jövőre, a 2000 utáni békésebb (de nem küzdelem nélküli) időszakára. Hiszen az 1945-1990 között élt magyar katolikus hívek hűségének is az volt az alapja, az adott erőt hitük megélésére, megvallására és megtartására, hogy „Krisztus a jövőnk!” (A szerző neveléstörténész,ny. egyetemi tanár)
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|