 |
 |
 |
 |
2001.
január 28. |
Imahét a
keresztények egységéért január 21-28. |
 |
|
 |
|
|
|
|
|
|
|
És megbocsátás? Sokat írt már a magyar sajtó a városligeti keresztdöntögetésről. A lapok (az Új Ember is) megírták azt is, hogy az elkövető fiatalok szülei gyermekeik nevében bocsánatot kértek mindenkitől, akiket sértett ez a tettük, és egy-egy szál virágot is elhelyeztek a kereszt helyén. Arról is lehetett olvasni (például az Igen-ben), hogy ezt aztán valakik – akiket nyilván nem nevezhetünk keresztényeknek – eltávolították. De sehol sem olvastam, hogy a katolikus egyház részéről bárki is kinyilvánította volna a megbocsátást. Bocsánatkérés van. És megbocsátás? Talán attól félünk, hogy nagylelkű megbocsátásunkkal a jövőben valakik visszaélnek? De még ha így is lenne, sőt még ha biztosan tudnánk is, hogy így lesz, akkor is krisztusi kötelességünk a bocsánatkérés elfogadása, és a megbocsátás kinyilvánítása ugyanazon a szinten, amelyen a bocsánatkérés történt. Akár hetvenszer hétszer is! (Mt 18,21-22). Vagy attól félünk, hogy ezzel kisebbítjük tettük súlyát? De a megbocsátás sohasem a tettnek szól, hanem a tettesnek. Aki megbocsát, az utólag sem mondja jónak a rossz cselekedetet. (Ha így tenne, akkor nem megbocsátó lenne, hanem tettestárs!) De szereti a tettest annak ellenére, hogy az rosszat tett, és hisz a megjavulásában, s még jobban szereti, amikor annak „jóra fordulása” már el is kezdődött bocsánatkérésével. (S még abban is tud hinni, hogy Isten a rossz cselekedetből is tud jót kihozni.) Keresztdöntögető Fiatalok! Testvéreim! Én, mint az egyház egyik tagja, megbocsátok Nektek! Kárpáti Sándor
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
