Az olvasó írja

A hűvösvölgyi Magyar Szentföld — gyermekszemmel

Rosdy Pál nagyszerű cikke a hűvösvölgyi Magyar Szentföldről (az április 23-30-i Új Ember számban) rég feledésbe merült gyerekkori élményeimet idézte fel. A háború végétől 1966-ig Hűvösvölgyben laktam, és hátsó kerítésünk túloldala már a Magyar Szentföld hatalmas területe volt. Sőt, kertünk egy része, amelyet nagyapám még a háború előtt eladott Mór atyának (azaz a cikkben szereplő Majsai Mór ferencesnek) jogilag a Magyar Szentföld tulajdonát képezte, és mi, gyerekek bizony dobogó szívvel merészkedtünk be erre az „idegen területre“. Hát még az építkezés területére! Pedig az volt az igazi paradicsom! Barátaimmal naphosszat bújócskáztunk az épülő kegyhely sötét pincéiben, a félig megépített különböző szinteken és a hegyekben álló építőanyagok között. Az ott dolgozó munkások természetesen nem nézték jó szemmel a meszesgödör és az állványok környékén lábatlankodó gyerekeket, és többször megkergettek bennünket; sokszor minden ügyességünkre szükségünk volt, hogy biztonságosan visszaérkezzünk saját kerítésünk mögé. A nagy téglahegyek mélyén titkos tanyákat is építettünk, ahol rendszeresen találkoztunk és világmegváltó terveket szőttünk.

Első vallással kapcsolatos élményeim is a Magyar Szentföldhöz kapcsolhatók. Itt ministráltam életemben először, itt tanultam meg a Szent Vagy Uram fontosabb énekeit a harmónium szakavatott mesterétől, Aladár bácsitól, aki feleségével és két leányával (volt) családi villánk emeleti traktusában lakott. Ámulva hallgattam Mór atya lendületes prédikációit és csodáltam Anzelm atya fegyelmezett, csöndes áhítatát - mintha csak a pasaréti templom oldalfalait övező ferences szentek közül szállt volna le közénk, összetett kezében liliommal és glóriával tonzúrás feje fölött. Lelkemben mély nyomot hagytak a szabadéri oltárnál tartott nyári szentmisék vagy a karácsonyi esti szentmise, amelyet az akkorra már félig-meddig elkészült betlehemi oldalkápolnában mondtak. Az előbbit a vasárnap oda zarándokló turisták százai társaságában, az utóbbit leginkább csak a szomszédos telkeken lakó katolikus családok szűkebb körében.

A ferences rend árvaházat is fenntartott a területen, és mi, hasonló korú gyerekek, részvéttel és bizonyos mértékű kíváncsisággal méregettük szerencsétlen társainkat, akiknek nem adatott meg a családi fészek melege. Az épülő templom mellett múzeum is működött, itt láthattuk a felépítendő templom makettjét (a „héjbeton forgási ellipszoid“ kupolával - ahogy mérnök édesapám mondta -, rajta a Golgota három keresztjével), és itt ismerhettük meg a Szentföld hegy- és vízrajzát, flóráját és faunáját. Figyelmemet akkoriban leginkább egy szalamandra formalinban ázó maradványai ragadták meg, és az a tüskés növényfajta, amelyből Krisztus töviskoronája készült.

Soha nem felejtem el azt a napot, amikor édesanyám - aki kis betegeihez menet minden reggel a Magyar Szentföld területén át indult a 83-as (vagy talán már 56-os) villamos Heinrich István utcai megállójába - falfehér arccal tért vissza azzal, hogy a kapunál marcona férfiak megállították, igazoltatták, és örülhetett annak, hogy „csak“ viszszaküldték, ahonnan jött, és nem vitték rögtön magukkal valahová a Sztálin út 60-ba. Ez a nap volt a Magyar Szentföld és hívei számára a vég kezdete: minden építkezést leállítottak, a zarándokok áradata megszűnt. Nekünk, 8-10 éves gyerekeknek pedig a paradicsomból való kiűzetés.

Jalsovszky György

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu