Jegyzetlap

Nem lehet mindig aranyfácánra lőni. Lőni sem kell mindig. Talán egyáltalán nem kell. Nincs lőszer, a (belső) vadászkertben verebek csiripelnek, áll a levegő; csönd van. Boldog vadász, aki ha nincs fölhajtás s a nagyvadak más kertjében lapulnak, végignyúlik a füvön, nézi az eget, a felhőket, hallja a fű közti neszezést.

Nem akarja megzavarni a csöndet sem a szavával, sem a képességeivel, legkevésbé önmagával. Csak minél tovább tartson. Már most is milyen kiterjedt. Hogy mélyül, magától mélyül. Talán fontos eseményeket előz meg látszólagos üressége. A semmi volta. Hogy nem ad helyet a fölvonulásokra, az éljenzésre, a pompának, a nagyzenekarnak. Nem vitatkozik benne senki. Nem ad elő, nem nyűgöz le a mindig kérdéses nagyságával. Áldott „nincs”. Áldott „kevés”. Áldott rejtettség. Sehol egy aranyfácán.

Nem kell mindig nagyokat gondolni. Gondolni is csak éppen annyit, amennyi akarja, hogy „elgondolódjék”. Ki tudja, ki vezérli. Indíthat a test létezése, a szervezet folytonos működése is valami gondolatfélét, könnyű üzenetet; meg kell becsülni azt is. Csak a hazugság méltatlan. Az apró jel, a máskor észre sem vett belső rebbenés, a mellékes is jelentőssé válhatik ebben a szélcsendben. Összehúzódni. Belesüppedni az alig hangzóba. Most más növekedjék. Szóljon más és mást. Menjen mindenki előre. Oldjon meg más, szorítson más, győzzön más. Mi legyünk eltűnőben. Gyakoroljuk az eltűnést. És majd tűnjünk is el végleg. Hallatszanak a céltudatos lépések a fejünk fölött, ablakunk alatt az utcán, elhúz mellettünk a gazdag nappal és a titkos éjszaka. Menjetek csak. Mi letelepszünk az ő lábánál. Ahol semmi sem történik, mert már minden megtörtént vagy örökké, de semmiként történik.

Ha nincs bőség, akkor még mindig van egy régi, kimosott, illatos, hímzett abrosz. Egy régi asztalka. Víz, fa, levegő. Ha nincs igazam, akkor még mindig van igazság. Ha nem rólam beszélnek, akkor élek igazán… Nem kell mindig nagyokat imádkozni. Emlékezetemben leszakad egy-egy zsoltárfoszlány, mondja magát az imádság, csordogál, mint lapulevéllel elfödött patak. A hit áll mozdulatlanul a forrásnál. Nagyon magas. Nagyon szép. Áttetsző szárnyai elől összeérnek. Várakozik. Maga a világosság azonban megállíthatatlanul növekszik bennünk. Ezt nem mi kezeljük.

Ezért ha akarja, csökkenhet is bennünk. Akkor majd minden, ami most nyugalomban van, fölélénkül. Most azonban nincs más, csak a látóhatárra érő Nap tüzes szikrái. Pirkadat van. A fej lehajlik, a homlok lassan megtalálja a földet, a száj csukva marad. Ő van itt. Nem szól semmit, csak tudatja, hogy itt van. Mennyire elég ez.

Vasadi Péter

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu