 |
 |
 |
 |
2000.augusztus
6. |
.
 |
|
 |
|
|
|
|
|
|
Gondola A párkapcsolat szempontjából döntő dolgokat csak kettesben lehet kideríteni - fejeztem be legutóbb. Vegyük most sorra ezeket a fontos szempontokat! Amíg nem vagy valakivel kettesben, nem tudod, milyen az az ember, amikor veled kettesben van. (Na, ez is egy NBI - azaz Nagy Büdös Igazság.) De tényleg nem tudod! Egészen más légkör, hangulat alakul(hat) ki, amikor ketten külön együtt vannak, mint amikor a többiekkel együtt. Érdekes meglepetések érhetnek az ilyen együttlétekkor. Már nagyon szerettél volna egy jót beszélgetni a „Valakivel“, végre összejön a dolog, aztán valahogy sehogyan sem megy. „Milyen szépen süt a nap!“ „Igen, de jó meleg is van.“ „Hát bizony, nyáron ez gyakran megesik.“ „Na de az sem lenne sokkal jobb, ha esne az eső.“ „Hát nem, bár a földeknek lehet, hogy még nem ártana egy kis eső.“ „Aha…“ Pedig hogy vártad már a találkozást! Fordítva is történhet persze. Egymás mellé sodródtok véletlenül valakivel: egyszerre mentek ki friss levegőt szívni, vagy jobban megnézni a naplementét vagy csak éppen ugyanabba az irányba indultok… Aztán mond/kérdez valamit, Te válaszolsz, amire Ő nagyon jól, érdekesen reagál. Elkezdtek beszélgetni, az idő meg észrevétlenül múlik. Egyszer csak az órádra nézel, és megdöbbensz: „Te jó ég, ennyi már az idő! Bocs, de most már rohannom kell, apám agyonüt már így is, hogy csak ilyenkor megyek haza. Na, szia!“ Amikor pedig hazaérsz, beülsz a szobába, és megdöbbensz: hogy én miket elmondtam neki! És Ő is. Nahát… Igen, valahogy spontán módon megnyíltatok egymás előtt, mert kiderült, hogy érti, amit mondasz, és Te is jól értetted, amit Ő mondott. Éppen akkor és úgy bólintott, mosolyodott/komorodott el, ahogy az kell. Te is megérezted, hogy mikor kell azt mondani, hogy „hát bizony“, mikor azt, hogy „Tyű-ha!“ és mikor kell csöndben maradni percekig. Jó 10 évvel ezelőtt az általam vezetett közösséggel, a Kispulykákkal táboroztunk. Úgy 15-16 évesek lehettek. Azt találtam ki egy programnak, hogy kettesével összesorsoltam a fiatalokat, és fél órára szét kellett menniük az erdőbe. Csak egy hálózsákot vagy pokrócot vihettek magukkal, amire le tudtak ülni. A feladat az volt, hogy amíg nem jelzem sípommal a félóra elteltét, addig beszélgessenek egymással, önmagukról. A gyakorlatot azért gondoltam elvégeztetni velük, mert nagyon fontosnak tartom, hogy egy közösségen belül tényleg személyesen is megismerjék és ismerjék egymást az emberek. Az előző számban már említettek - a csoporton belül kialakuló „szerepek“, meg a közösségre jellemző „stílus“ - miatt az évek során sokszor elsorvadnak a személyes kapcsolatok. Néhány kisebb „klikk“ kialakul ugyan, akik jól együtt és elvannak, de a többség szinte idegenné válik egymás számára. Külön gyakorlatokkal célszerű ezen a helyzeten változtatni, amelyekkel egy évek óta találkozó kis csapat tagjai emberileg közelebb kerülhetnek egymáshoz. (A Regnum Marianum közösségben, amelyhez tartozom, több ilyen „gyakorlatot“ is szokás végezni időnként - ha valakit érdekelnek az ötletek, szívesen megosztom bárkivel.) No, elég az hozzá, hogy a Pulykáim szépen szétmentek az erdőbe, aztán beszélgettek. Én meg sípoltam fél óra múlva, mire jönnek vissza. Ahogy beérnek a párok (nem csak fiú-lány párok voltak, hanem ahogy sikerült), csillogó szemmel, fennhangon megszólal az egyik lány (szerepét tekintve „bombázó“ típus minden szempontból, párja pedig az egyik ún. „hülyegyerek“): „Gyerekek, képzeljétek, ez az Attila nem is olyan hülye!“ Döbbenetes volt! Nem kérdezte ugyanis senki, hogy milyen volt a beszélgetés, de a lánynak akkora élmény volt ez a fölfedezés, hogy muszáj volt elmondania. (Félreértés ne essék, nem volt köztük semmilyen különösebb kapcsolat sem előtte, sem utána már csak azért sem, mert valahányad fokú unokatestvérek voltak.) Számomra nem is az volt az érdekes, amit mondott a lány, hanem az a tény, hogy mindez egy fél óra alatt kiderült. Amikor kettesben kibújik az ember a körülmények/közösség által ráadott kényszerzubbonyból, egészen új arcáról ismerhető meg. Ráadásul még az is csak kettesben derül ki, hogy Te milyen ember vagy, ha Ővele kettesben vagy. Lehet, hogy halálra izgulod magad előtte, aztán kiderül, hogy egészen könnyedén tudsz viselkedni. Megeshet, hogy már előre halálra unod magad az együttléttől, aztán egészen tűrhetően alakul, mert fel tudsz oldódni… Kettesben derül ki az a lényeges dolog is, hogy tudtok-e egyszerre „megpendülni“ valamin. Kovács Margit keramikus művésznő a vele készült interjúban használta ezt a kifejezést. „Néha megpendülök valamin, és akkor csinálok egy cserepet.“ Igen, létezik ilyen, hogy valami úgy szíven üt, megpendít, mert hűha. És akkor ránézel, és látod rajta, hogy Ő is „pendül”. Odanézz! Elég ilyenkor egy-egy szó, vagy kézszorítás, mert egyértelmű, hogy milyen nagyszerű az a dolog. Ezek a legszebb, legemlékezetesebb pillanatai egy párkapcsolatnak, sok egyebet megelőző élményekké válhatnak. Szintén kettesben kell lenni ahhoz, hogy egyéniségünk mélyéről fakadó „lényeges“ szempontok kiderüljenek. „Menjünk fel oda, nézzük meg onnan!“ „Tényleg!“ Vagy: „Minek oda felmenni, hiszen innen is látjuk!?“ Hát persze, hogy látjuk innen is, na de mennyire más lenne onnan megnézni. Hogy miért kell oda felmenni és onnan megnézni, ezt észérvekkel nem lehet megmagyarázni. Nem is érdemes. Vagy érti valaki, vagy nem. És ha egyszer nem akar felmenni, utána már hiába áll rá mégis, hogy „Na, jó, nem bánom, menjünk fel.“ - már Neked sincs kedved felmenni, hiszen tényleg látjuk innen is… Nagyon fontos tehát, hogy mielőtt döntenénk az együttjárásról, csak úgy „lazán“ ismerkedjünk. A lazázásnak van azonban egy nagyon fontos szabálya, amelyet mindenképpen be kell tartani, különben az egyik legsúlyosabb dögséget követed el. Mi ez a szabály? - Erről majd legközelebb. Továbbra is tartalmas, örömteli tiszta nyarat kívánva szeretettel: Varga Péter |
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
