|
Benne élünk „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám, bennem vagy és én tebenned, úgy legyenek ők is mibennünk…” (Jn 17,21) Az egészséges szellemű ember és társadalom mindig csak készül az életre. Önfeláldozó törekvésének gyümölcse lesz az élet. Így adjuk oda életünket az „életért”, melyet Krisztus ígér. (Mk 8,35). Az életet nem „leélni” kell, hanem megnyerni. Igazolja ezt az életszemléletet az Úr Jézus, amikor úgy beszél az életről, mint ami „lesz”. „Azért jöttem, hogy életük legyen.” (Jn 10,10). Az Utolsó Vacsorán már egészen nyíltan beszél és az élet titkát nyilatkoztatja ki; az Atya élete abban áll, hogy a Fiúé, a Fiú élete pedig abban, hogy az Atyáé. Az Atya személyisége, az atyaság a Fiúnak adott élet személyes teljességét jelenti: az Atya benne van. A Fiú személyisége az Atya élete befogadásának személyes teljessége. Ő az Atyában van. A Szentlélek személyisége az Atya és a Fiú azonosságának személyes teljessége, akiben mindenek meghívást kaptak a Fiú életére. Benne van az Emberfia élete és általa minden ember és az egész világ üdvössége. Jézus minden tanításában Isten életéről beszélt. Ennek megértéséhez lássunk egy olyan szöveget, amiről első hallásra úgy gondolnánk, hogy ez aztán végképp nincs kapcsolatban Isten benső, Szentháromságos életével. Márk evangéliumának hetedik fejezetében arról hallunk, hogy Jézus vitába keveredik a farizeusokkal, és azt mondja nekik: „Szépen ki tudjátok játszani az Isten parancsait”. Majd a tanítványainak külön tanítást kis ad; „ami kívülről kerül be az emberbe, nem szennyezheti be… De hangoztatta, hogy ami kimegy az emberből (vagyis a szívéből), az teszi tisztátalanná az embert”. Képet rajzolva a mondottakról azt látjuk, hogy bűnt akkor követünk el, amikor valami „kikerül” a szívünkből. Következésképp sem Istenből, sem Jézus szívéből nem kerül ki semmi. Isten tehát úgy „lép ki önmagából”, hogy tökéletesen önmagában marad. Amikor az Atya kilép önmagából, akkor anélkül, hogy elhagyná isteni mivoltát, a Fiúban marad, és mindketten a Szentlélekben. Ha pedig a világról esik szó, az sem Istenen kívül keresendő, mert mindent az Igében teremtett: „benne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28). Isten szentsége, bűntelensége éppen abban rejlik, hogy ő senkit nem taszít ki önmagából. Bár Istennek hatalma van arra, hogy a kárhozatba taszítson (vö. Lk 12,5; 2Pt 2,4), mégsem ezért küldte Fiát a világba, hanem azért, hogy mindent magához vonzzon. A kereszt sugárzó bizonyítéka annak, hogy Istenben mindenki biztos menedékre lel. Hiszen mi az embertelenségünkkel a végletekig fokoztuk az Úr fájdalmát, ő mégis hű maradt hozzánk, a szívébe zárt minket. Ami ott, a kereszten „elhagyta” a szívét, az is magába zár minket: Atyám bocsáss meg nekik! Az Anya is szeplőtlen. A Fiút a méhébe, minket a szívébe fogadott. Az ő gyermekei vagyunk (örökre), mert kitéphetetlenül őrzi életünket. Úgy vigyáz ránk, hogy szabad utat enged. Mert a Szentlélek, aki anyává tette őt, a szabadság Lelke, és ő a bilincseknél eltéphetetlenebb kötelékkel sző minket egybe az emlékezéssel. Azzal, hogy mindent és mindenkit az eszünkbe juttat. A bűn az, ha tudva és akarva letagadunk, kilökünk valakit a szívünkből. A kertből kiűzettünk. Nem is tudjuk felejteni. Emlékezni azonban arra kell, ami a szívünkben él. Ha hiánytalanul megőrizzük, nem bűntelenek leszünk, nagyobbak annál; „anyja” az Ártatlannak (Mk 3,35). fl-gj |
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|