Az Úrnapján felolvasandó evangéliumi szakasz két részből áll. Az első (Mk 14,12-16) az utolsó vacsora előkészítéséről, a második (14,22-25) az Eucharisztia alapításáról szól. Az ünnep tartalma miatt figyelmünk elsősorban a második részre irányul, amely az alapítás cselekménye és szavai mellett egy prófétai jellegű (jövőre vonatkozó) mondást is tartalmaz.

Természetesen az evangéliumi szakasz első részének is van jelentősége. Azt tudatosítja számunkra, hogy az utolsó vacsora a húsvét (pászka) ünnepe előtt volt, és — a szinoptikusok kronológiája szerint — a zsidó húsvéti vacsora idejére esett. A húsvéti vacsora menetét az evangélista nem írja le részletesen. Csupán azokat az újszerű mozzanatokat (a kenyérrel és a kehellyel kapcsolatos cselekményt) közli, melyek világossá teszik: Jézus tanítványai számára immáron a Jézus által alapított Eucharisztia az új húsvéti lakoma. Ahogy a régi húsvéti lakoma emlékezés volt, az Egyiptomból való szabadulás emlékezete, ugyanúgy az új húsvéti lakoma is emlékezetes, mégpedig Jézusra és az ő megváltására. Az „emlékezés” a bibliai szóhasználatban nemcsak a múltbeli eseményre való viszszatekintést jelenti, hanem annak a jelenben való újra átélését is. Amikor az apostolok, és mindazok, akik küldetésüket folytatják, megismétlik azt, amit Jézus az utolsó vacsorán tett és mondott, „reprezentálják”, vagyis megjelenítik a múltbeli eseményt. A keresztények új húsvéti lakomájában Jézus megváltó halála és áldozata válik jelenvalóvá.

Az alapító szavak azonosságot kifejező formulák: a Jézus által átnyújtott kenyér az ő teste, a kehelyben lévő bor pedig az ő vére. A bibliai felfogásban mind a test, mind a vér messze többet jelent, mint anyagi összetevő. A test az egész emberi személyt jelöli, a maga konkrét, érzékelhető valóságában. A vér az élet hordozója, s lényegében az életet jelenti. A jelen esetben arról a vérről, vagyis arról az életről van szó, amelyet Jézus a keresztfán az egész emberiség üdvösségéért áldozatul adott. Ebből kifolyólag a borban Jézus „halálra rendelt, és a halált önként elfogadó valósága jelenik meg” (Rózsa Huba). Az eucharisztikus lakomán tehát a kenyér és a bor vételekor magát Krisztust fogadjuk: azt a Krisztust, akinek egész élete szolgáló, önmagát ajándékozó élet (vö. Mk 10,45) volt, s aki most az üdvösség forrásaként táplálékul adja önmagát a benne hívőknek. Krisztus önátadó, üdvösségszerző szeretetének ilyen megtapasztalása egyúttal felszólítás is arra, hogy életünk egyre jobban Krisztuséhoz formálódjon, embertársaink felé nyitott, azok üdvösségét munkáló élet legyen.

Jézus megváltó halálával újszövetség jött létre. Ez a gondolat a kehely feletti mondásban fogalmazódik meg: „Ez az én vérem, az új és örök szövetségé”. A „vér” és a „szövetség” kapcsolata a Sínai-hegyi szövetségkötésről szóló elbeszélés alapján érthető, amely a mai ünnep ószövetségi olvasmánya. Ezen elbeszélés szerint az Úr és a választott nép közötti szövetség az áldozati vér által jött létre, miután Mózes a vér egyik részét az Isten jelenlétét szimbolizáló oltárra, a másik részét pedig a népre hintette. Az újszövetség is vér által pecsételődik meg, de nem állatok, hanem Jézus vére (életáldozata) által. Jézus vére persze nem pusztán külső jele az Istennel való közösségnek, hanem hatékonyan elő is mozdítja azt, amikor a hívőket belülről tisztítja és erősíti meg. Erről szól a Zsidókhoz írt levélből vett szentlecke: „Mert ha bakok és bikák vére, és az üszők elhintett hamva a tisztátalanokat megszenteli a test megtisztulására, mennyivel inkább fogja Krisztus vére, aki az örök Lélek által önmagát adta szeplőtlen áldozatul az Istennek, megtisztítani lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy az élő Istennek szolgáljunk.” Az eucharisztikus lakoma annálfogva azt is tudatosítja, hogy az egyház az újszövetség közössége, amely Krisztus vérének köszönheti létét. Az Eucharisztiában az egyház önmaga eredetét, önmaga lényegét ünnepli. Ugyanakkor Jézus áldozatának a megjelenítése, valamint az eucharisztikus adományok vétele által válunk képessé arra, hogy egész életünkkel — imánkkal, munkánkkal, sajátos hivatásunk teljesítésével — Istent szolgáljuk, illetve önmagunkat Istennek tetsző áldozatul adjuk.

Az Eucharisztia alapítását követő mondás a figyelmet a végidőbeli asztalközösségre irányítja, amely egyébként más evangéliumi szövegekben is (pl. Mt 22,1-14) megjelenik. A mondásban közvetlenül Jézus azon meggyőződése fejeződik ki, hogy nem marad a halál „martaléka”, hanem a feltámadás által Isten dicsőséges országának részese lesz. Amiben közvetve (az előző mondások után) az a gondolat is jelen van, hogy Isten beteljesedett uralma, amely a tanítványok életének is végső célja, éppen Jézus halála által valósulhat meg. Az Eucharisztia, Jézus halálának és feltámadásának ünneplése, erre a beteljesedésre irányul, azt elővételezi, s egyúttal reményre, állhatatos várakozásra ösztönöz. Az Eucharisztia hálaadás a már megvalósult üdvösségért s egyben a beteljesedés reményének kifejezése is: „Halálodat hirdetjük Urunk, s hittel valljuk feltámadásokat, amíg el nem jössz.”

Kocsis Imre