A kenyér vallomása

Avagy a házimunka dicsérete

„...csak add elé, anyám,
Bármilyen barna is az a kenyér.
Itthon sokkal jobb ízű énnekem,
A fekete, mint másutt a fehér.”

Papszentelésen voltunk Gyulafehérvárott 1981-ben. Egy gyergyói kis faluban ámulva láttuk, amint készülődik a család, sőt, szinte az egész falu a primíciára, épp, mintha lakodalom lenne. Ott láttam először — azóta se! — gazdasszonyt (két újmisés ikerfiú édesanyját) kenyeret sütni, méghozzá kemencében és sokat. Ahogy a hosszú lapáttal sorra kivette őket, a kés nyelével megütötte mindnek a sötétbarna, ropogós héját. Számos nemzedék mozdulatai sűrűsödtek egy pillanatban. Sötét időket éltek ott akkoriban az emberek, a szegénység is egyre szorongatóbb volt, hát még a fortélyos félelem. De a kenyerek láttán, majd a „szer” mögött a fenségesen kitárulkozó harsogó zöld Gyergyói-medencében, a mező szélén, harangszóra együtt elmondott Úrangyala hallatán megsejtettem a gazdagságukat, és a saját szegénységünket.

„Adjunk hálát a házimunkáért!”

Mi, akik a kenyeret boltban vesszük, oly sok mindent nem tudunk, amit ott, a faluban mindenki tudott, s tudták elődeink, sőt, Jézus és Mária is.

Egyszer aztán én is megtanultam kenyeret sütni. Épp fekete kenyeret. Azóta nagy ünnepeken hajnalban kelek, s kenyeret dagasztok. Azt is mondhatnám: ha kenyeret dagasztok, az már ünnep. Csak ünnepen engedhetjük meg magunknak az ilyenfajta időpocsékolást. Például: egy kattintással bekapcsolhatjuk a tűzhelyet, ám ünnep, ha nagy fáradtsággal rőzsét gyűjthetünk, s tüzet rakhatunk, hogy köréje gyűlve együtt legyünk.

S közben érezzük, hogy gazdagodunk.

„Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat” — mondja a róka megszelídítőjének, a kis hercegnek. Igen, sok időt kell „elvesztegetnünk”, hogy megszelídüljön minden, ami hozzánk tartozik, s gazdagodva gazdagítsunk.

Erről vall a kenyér.

Magam elé veszem a lisztet. A legkisebb szél is szét tudja fújni, hisz minden parányi lisztszem külön életet él. Ha belemarkolok, kipereg az ujjaim közül. Aztán belevegyítem a langyos vízben megáztatott kovászt, (bevallom, én csak egyszerű élesztőt) és nekilátok „időt vesztegetni”. Küzdünk egymással: a tészta, meg én. Eleinte olyan, mint a sár. Könnyű kitépni belőle egy maréknyit, mit bánja, nem ragaszkodik a többihez. Még vadóc. Aztán egy elvesztegetett félóra múlva egészen megszelídül, s lassan egybeáll. Ha ki akarok belőle venni, nem engedi, húzza maga után a többit. Már ragaszkodnak egymáshoz az egykor idegen részecskék, s közben leválik a kezemről, nem ragacsos többé. Jelzi: él, új életet kapott, szinte lelke van. S közben azon kapom magamat, hogy kezdek a szívemmel látni, mint a kis herceg, s kezdem megérteni, milyen a mennyek országa. (A mennyek országa hasonlít a kovászhoz, amelyet fogott az asszony, belekeverte három mérő lisztbe, s az egész megkelt tőle. (Mt 13,33)

A kovász sok, látszólag fölöslegesen elvesztegetett idő és erőfeszítés árán, átjárja az egész tésztát. Ilyen tészta, ilyen egybeszelídült részecskék vagyunk mi. S ha a Teremtő, aki meggyúrt, megformált minket, kivesz belőlünk egyet, s magához emel, a többi rész is jön utána. Igen. Lehetetlenség, hogy ne legyen helye a mennyek országában mindenkinek, aki a szeretetünk kovászával átjárva hozzánk tartozik. Hiszen már egyek vagyunk, amint Jézus is kívánta. (Jn 17,22) Mert a szeretet mindennél erősebb kötelékei örökké tartanak.

Mekkora kincs van hát a kezünkben minden látszólag időpocsékolással járó munkával. Az mind olyan, mint a kenyérdagasztás. Erőmet, időmet, türelmet adom bele, s a szeretet kovásza járja át mindazokat, akikért teszem. Legyen az főzés, tűzhely, súrolás, pelenkateregetés, vagy a sokat szidott mosogatás. S közben, ajándékképpen ráadásnak látni kezdünk a szívünkkel. (Ha mártír képet vágva be nem csukjuk!) Az úgymond legostobább munkák közben elrendeződnek gondolataink, lehiggadnak indulataink, emlékezetünkbe idéződnek feladataink, ráérünk szívünkben forgatni szeretteink örömét, bánatát, küzdelmeit. Mondhatnám: imádkozunk. Szó szerint is tehetjük, hisz ilyenkor ráérünk.

Úr napján gondoljunk bele: Jézus ezt a csakis sok fáradtsággal előteremthető kenyeret választotta jelenléte színéül. A szántás-vetés eszközeitől a búza elvetésén át a kemence tüzéből kiszabadító lapát elkészítéséig mérhetetlen sok elvesztegetett idő és fáradtság nemesül benne éltető kenyérré, az örök élet kenyerévé. A legnagyobb alázat, amit Isten tehet. Nemcsak „szolgai alakot öltött, kiüresítette önmagát és hasonló lett az emberekhez” (Fil 2,7), hanem kiszolgáltatta magát az emberek kezének. Megostorozhatjuk, tövissel koronázhatjuk, fára szegezhetjük, de kenyeret is süthetünk, s ő szívesen ölti alázattal magára a mi alkotó kezünk művét, s válik kovásszá, táplálékká a világ életéért, a mennyek országáért. Az Úr szolgálóleányának lelkületével adjunk hálát a házimunkáért.

Nényei Gáborné

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu