Kitűnő nyelvészünk, Ballagi Mór (1815-1891) 1867-ben kiadott könyvében a következők olvashatók: általában különféle növényfajú termény; különlegesen édes gyantaféle termény, amely a növények ágából, kérgéből vagy leveleiből szivárog; továbbá némely keleti tartományokban tenyésző tölgyfák levelein képződő lisztforma termény, sárga színű darához hasonló magocska, amely az előbbi is eledelül szolgál; bizonyos perzsiai növény tövéből kiszivárgó mézga, esetleg daraforma fehér test, amelyet a Biblia szerint az Isten eledelül hullatott a pusztán átvonuló zsidóknak. Majd átvitt értelemben: testi eledel, Isten igéje! A manna definíciója tehát számos értelmezésre adott okot. Ballagi Mór óta ha a lényeg nem is változott, de zoológiai ismereteink sokat bővültek. A mannával kapcsolatos további ismereteink szerint különféle növényből magától, sebzés vagy rovarszúrás következtében kiszivárgó édeskés anyag. Legismertebb a kőris-manna, amely a virágzó kőrisfától ered, leginkább Szicíliából, Dél-Olaszországból és Dél-Franciaországból jut kereskedelmi forgalomba. Ez a kőris-manna 30-60 százalékos mannacukrot, vagyis mannitot tartalmaz. Arábiában és főleg a Sínai-félszigeten egész erdőket alkotó Tamarix mannifera adja — ma is — a valódi (vagy sivatagi) mannát, s az ott élő arabok és más népek kenyérre kenve, mint mézet fogyasztják. Ezt „bibliai-manna” gyanánt árulják is. Bár a vándorló zsidók mannája feltehetően a mannazúzmó is lehetett. A mannazúzmók általában a magas hegyek talaján élnek. Amikor eredeti helyükről leválnak, többé-kevésbé gumós formát öltenek. Olyankor a szél könnyen elsodorja a hegyekről messze a sivatag fölé is eljutva. Így keletkeznek a „mannaesők”. A mannában keletkező úgynevezett mannacukor nem más mint hat vegyértékű alkohol. Számos növényben így pl. a kőrisben különösen nagy mennyiségben fordul elő.

Amikor a zsidók a csaknem négyszáz évig tartó egyiptomi fogság után végre megszabadultak Egyiptomból, megkezdődött a sokat emlegetett kivonulás! Ezzel kapcsolatban a Kivonulás könyve ezt írja: „...a második hónap 15. napján Izrael egész közössége Szin pusztájába érkezett, amely Elim és a Sinai-hegy között terül el. Itt a pusztában az izraeliták egész közössége zúgolódott Mózes és Áron ellen.” (Kiv 16,2) „Inkább haltunk volna meg az Úr keze által Egyiptomban, amikor a húsos fazekak mellett ültünk és jóllaktunk kenyérrel.” (Kiv 16,3) Mózes erre az Úrhoz fordult könyörögve és az Úr így szólt Mózeshez: „Nézd én kenyeret hullatok nektek az égből. A nép menjen ki és gyűjtsön magának egy napra valót belőle..., ha a hatodik napon elkészítik, amit hazavittél kétszer annyi lesz, mint amit naponként gyűjtöttek.” (Kiv 16,4-5) Reggelre harmatozó felhő vette körül a tábort, a pusztán pedig valami finom szemcsés dolog volt, olyan mint a dér a földön. Azt kérdezték egymástól és Mózestől: „Man-hu”? — mi ez? Az éhezők kérdésére Mózes válasza: „Ez a kenyér, amelyet az Úr ad nektek enni; mindenkinek szedjen belőle szükségletének megfelelően, fejenként egy omert számítva (az 1 omer = 2,2 literrel), a családtagok száma szerint. Mindenki csak a sátrában lakó személyek számára hozzon belőle!” A szedést követően Mózes még azt is kérte: „...senki ne tegyen el belőle másnap reggelre”. (Kiv 16,16-18) A nép azonban nem hallgatott Mózesre. Így másnapra a fölöslegesen gyűjtött manna tele lett „féreggel” és nagyon bűzlött, majd a napsütésben elolvadt.

A rovarvilágon belül a kabócák és a pajzstetvek termesztett és más növényeinken is élősködve táplálkoznak. Ezzel jelentős kárt okoznak, különösen azzal, hogy a növényi vírusbetegségeket viszik át egyik növényről a másikra amikor táplálkozva megszúrják a növényeket. Napjainkban hazánkban kb nyolcszáz kabócafajt ismerünk. A kabócák között az ún. énekes-kabócák, közöttük is a „mannakabóca” (Cicada orni) a Földközi-tenger környékén gyakori. Terjedésének északi határa azonos hazánk északi határával. A mannakabóca szúrása nyomán a kőris, tölgy, az alma, a vadszilva és az olajfából annak cukortartalmú nedve kifolyik, majd a levegőn megszárad. Ez a manna! Franciaország déli részén Provence tartományban az autósztráda mentén szobrot állítottak a manna-kabócának, éppen az előbb már vázolt okok miatt. A Levens-ben működő Entológiai Múzeumban számos példányát mutatják be az oda látogatóknak, sőt mint emléktárgyat gipszszerű anyagból formálva mint 5-6 cm nagyságban árulják is.

A másik jellegzetes „mannát-termelő” rovarfaj a manna-pajzstetű (Trabutina mannipara). Ez egy vándorló faj, elsősorban a Tamarisous bokrokon élősködik. Ezen az örökzöld, szárazságot jól tűrő bokrokon a manna-pajzstetű több rétegben bevonja testét úgynevezett mézharmattal. A mézharmat a testén megszáradva, cukorban nagyon gazdag, vastag védőréteget képez a kiszáradás ellen. Ha valaki éhezik a Sínai-sivatagban, ezekből sok cukrot, fehérjét és zsírt nyerhet. Minden bizonnyal ez volt az a bizonyos „mennyei-manna” egyike, amely a sivatagban vándorló izraelitákat egy ideig életben tartotta. Ebben természetesen nincs vallásos ellentét, hiszen a Mindenható teremtette a mannát adó pajzstetvet is.

(A szerző gabonakutató, egyetemi tanár)