A fiam nemrég volt elsőáldozó. Lelkesen számolja, hogy már hányszor vehette magához Jézus testét. Egyik vasárnap a miséről hazafelé azt kérdezi tőlem: „Anya, nem vagyunk mi egy kicsit emberevők?” Különös kérdéseit nem lehet gyors, sablonos válaszokkal elintézni, gondolkodni kell rajtuk. Már az őskeresztényeket is azzal vádolták — jutott eszembe —, hogy embervért isznak...

Jézus nem valamiféle enni- vagy innivalót, még kevésbé valamilyen csodaszert, varázsitalt vagy hasonlót hagyott ránk. Valóban, egyáltalán nem magától értetődő dolog, hogy mi Krisztus testét és vérét vesszük magunkhoz. Bár nem is olyan természetellenes, ha arra gondolunk, hogy a nők kilenc hónapon át saját testükből táplálják magzatjaikat. Később a szoptatásnál is az anya testéből képződik az újszülött tápláléka. Nagyétkű babákról néha tréfálkozva mondják, „megeszi az anyját”.

Ez a természet ősi rendje. Manapság azonban a fejlődés még különösebb dolgokat hozott magával. Sokszor egy vérátömlesztés életet menthet. Valaki a vérét ajándékozza oda egy másik beteg, rászoruló, gyenge embertársának. Más esetben valakinek a szervét átültetik egy másik emberbe. Van, aki közeli hozzátartozója életéért lemond például az egyik veséjéről, kockáztatva ezzel saját egészségét, jövőjét is... Milyen nagy áldozat ez, milyen nagyszerű tett — gondoljuk sokan.

Miért ne lenne lelkünknek, belső életünknek is ugyanígy szüksége valakinek az önmagát odaajándékozó szeretetére? Miért ne adhatná Isten Fia is saját testét és vérét értünk „közeli hozzátartozóiért”? Hogy mi is egyre inkább elmondhassuk Szent Pállal: „Élek én, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem.”

Mire ezeket elmondtam a fiamnak, haza is értünk. Befejezésül még ennyit mondtam: ezekről a dolgokról mindig is sokat gondolkodtak, beszélgettek, vitatkoztak az emberek, de a kenyérben és borban hozzánk jövő Jézus egészen soha fel nem fogható titok.

Kornis Cecília