A tudományos kutatásoknak ma is kemény feladatuk Szent László személye, szentségének híre, az a gazdag hagyományértelmezés, amely koszorúként őt körülveszi.

A „haza védelmezője” — „bajnoka (athleta patriae)”, a különféle tudománytörténeti és kegyességi irodalomban egyaránt ékeskedik jelzőkben, csupán a megközelítési módok különböznek...

E sorok írója az elmúlt nyáron mátrai barangolásaikor találta meg azt az évtizedekig elzárt erdei ösvényt, amely a legendás-költői Csörgő-patak mentén harminc méteres sziklafalhoz vezet. A szürke andezit, a napfényben égő fák összehajló ívében gyönyörűséges és félelmetes a látvány: lenn a zúgó (bővizű) patak kiöblösödve, fenn a sziklabérc s a fellegek játéka. Mindez a patakvölgy felé hajló derék vastagságú fagyökerekről egyenesen a természet születéséhez vezetik a gondolatot. A Mátrában egy legenda-forráshoz, a XII. századi László lovag históriájához, aki talán innen indult tovább vitézeivel, majd „sámán eredetű” Zug lovával a közeli Ágasvárról (Castrum Agas — mint írja az oklevél) a Cserhát „köveihez ugratott”.

A László nevével tündöklő északi hegység — a hajdani római borostyánút mentén, Mátraverebély titokzatos történetét csak mélyítve, ha újabb történeti vizsgálódások helyszíne lenne, nem gazdagítaná-e a Szent néplélekben élő, eddig jobbára csak legenda-kultuszának jelenlétét, s hogy egy kiválasztott élete nem politikától, társadalmi háttértől, dinasztikus érdekektől függ, hanem az Írás-adta sorokból kikövetkeztetett kegyelmi dráma a magyarázata, amelyről „modern elmélyítők” is sokkal többet tudnak: „Az ösztönlény-állatok is megsejtik / hogy bizonytalan lények vagyunk, / értelmezett világunk nem az otthonunk.” (R. M. Rilke)

Ott, a patak felett, szikla-védelemben képzeletemben előlépett a lovag-király, hogy szembesítsen ön-valóságával; a róla alkotott lovag-kép szentté avatásának történeti vizsgálata jogos és nélkülözhetetlen (lásd Klaniczay Gábor: Az uralkodók szentsége a középkorban című, idén megjelent könyvét), de a kétezer esztendős keresztény (krisztusi!) távlatban mégis csak részletvizsgálat, vagyis a történelmi időé, hiszen László szentsége azzal a megállapítással függ össze a legszorosabban, amit László Gyula munkáiban hangsúlyoz, s amit az iménti szerző így foglal össze: „A László-ciklus tényleges üzenete csak az egyes elemeit létrehozó korban értelmezhető. A tatárjárás, a kun viszályok, a belső háborúskodás traumáin túljutó XIV. századi kereszténység összefüggéseit kell majd tekintetbe venni, s ezek keretében kereshetjük a választ arra, miről is szól a történet: a külső pogány ellenség elleni védekezésről? A saját pogány múlttal történő leszámolásról? A konfliktusos keleti eredet újra-feltámadásának tudomásulvételéről? Anynyi azonban kétségkívül megállapítható: László lovagias szentségének emlékét e történet méltó emblémába foglalta.”

De mi ez a történet? Az 1068. évi kerlési csata, amelynek során László a magyar leányt megszabadította a kuntól. („Szép húgom ragadd meg a kunt az övénél, és vesd magad a földre!” — írja a krónika) Ez a jelenet él legelevenebben a középkori magyar falképfestészetben, ez szerepel „érdekes ciklussal” a Magyar Anjou Legendáriumban. Erről ír színes történetet latinul Mügeln Henrik német költő 1352 táján; az Orosz Évkönyvek lapján erre született változat.

Előhozhatjuk a László-emlékek más formáit is: a váradi szív izzadt főjét, amikor vérzett a székely, a lovag-király könnyeitől nedves kőereklyét (mindkettő Váradon); utóbbi a szentté avatattó III. Béla király bizánci tartózkodásának idejére utal (?), amikor a nevezett város kolostora (a Mindeneket Megváltó) 1169-ben Efezusból ajándékul kapa azt a vörösmárvány darabot, amelyre — a hagyomány szerint — Krisztus testét fektették a keresztről való levétel után. A követ a Szent Szűz könnyei áztatták...

A keresztény gondolat — az egységben — biztosan ezt is integrálta. A hit kemény aranyláncolata, amely Szent László történetében jelen van, ahogyan mindig, minden időben, hiszen „a Teremtmény mély ujjongása nem hiábavaló, sem az a titok, melyet az égi csillagok miriádja virrasztva őriz...”

Amint a „fényességes csillag”, Szent László is.

Tóth Sándor