Apa haldoklik. A templomból futok hazáig a Duna-parton. A bátyám egy fehér autóval a fölső úton robog, mintha versenyeznénk. Tudom, én érek haza előbb. Anya a belső szobában ül a fotelben, „már megint repülni akart”, suttogja, és kétoldalt megütögeti maga mellett a karfát, „valahogy így”, aztán együtt nézünk a széles ágy felé, ahol Apa fekszik, csontsoványan és mereven, lehet, hogy sikerült elrepülnie.

Odaülök mellé. Egyszercsak megmozdul. Messziről néz rám, pedig az arcomon érzem sűrű és savanyú leheletét. „Már nagyon belefáradt szegény”, suttogja, fejével a konyha irányába biccent, ahol Anya eltűnt a pohárcsörgésben. „Hozd a szivacsot”, alig hallom gyönge hangját, kéri, hozzam be a kisollót és az ezüst kockacukorfogót is. Mielőtt indulnék, madárkeze ráröppen az enyémre, „valaki úgy hív már”, engedelmes gyerekként néz rám. Kéredzkedik. Mint én gyerekkoromban, mikor a barátom várt a téren, ő pedig mindig azt válaszolta, „ha elvégezted a dolgod, mehetsz”. Most mit kéne mondanom? Látom, szorongva várja a választ. Nagyon fogsz hiányozni, de ha menned kell, menj. A beesett arcon szétfut a mosoly. A nedves szivacs sem képes letörölni. Lerakom a cukorfogót meg a kisollót, a szeme csukva, halkan lélegzik.

A konyhaasztal körül ismeretlen rokonok reggeliznek némán, kérdő tekintettel. Még nem. Bentről hörgés, Apa a keze fejével vért töröl le a szája széléről, arca görcsös, de a szeme nyugodt, bocsánatkérő, „megakad a torkomon”, ennyire azért nem kellene sietni, a véres kisollót leejti, mint aki leteszi a fegyvert, „akkor várnunk kell”. Lefekszem mellé, mint a kétéves fiamhoz, ha nem tudott elaludni. Akkor várunk.

Ülök az asztalnál a nyitott ablak előtt, és próbálom leírni ezt a rémes, zavaros álmot.

Tizennyolc éve halt meg Apa. Ma lettem nagykorú?

Kipke Tamás