Fél évszázadnál is hosszabb ideje tudom, hogy az emberek olykor nem mondanak igazat. Félre- és mellébeszélnek, sumákolnak, sőt, egyszerűen: hazudnak. Azt még megértettem, úgy az ötvenes évek elején, hogy ez bizony olykor szükségszerű. A hétköznapi életünket, emberi sorsküzdelmeinket különböző történelmi és politikai bakugrások befolyásolják ezen a közép-európai tájon is, és nem mindig csupán jellem kérdése, ki, mikor, mennyire igazodik, holmi túlélésre hivatkozva, ezekhez a történelmi szélfúvásokhoz.

Felnőtt fejjel, már nagyjából képességeim birtokában, arra is rájöttem, hogy a magyar szellemi életben is, ahol több tízezer társammal együtt munkálkodom, olykor némelyeknek és némelykor muszáj volt az elmúlt évtizedekben kicsit füllenteniük, mellébeszélniük, mi több: hazudniuk. Bár kifejezetten nem csak szellemi, de fizikai értelemben is taszító érzéssel vettem ezt tudomásul.

Az elmúlt évtizedekig valamely cinkos légkör uralkodott közöttünk, a gyári fusizásoktól a hiánycikk áruk beszerzésén át a különböző hivatalok ügyintézéséig. A szellemi élet tiltva, tűrve, támogatva rendszeréről nem is beszélve. Bár sokszor a jobb érzésű döntési helyzetben ügyködő potentátok, „az én tudom, hogy te is tudod, nem így van” cinkos lelki megértést remélve magyarázkodtak és bizony hazudtak. Persze voltak bőven, egyes pozíciókban és intézkedési helyzetben, minősített megbízás nélküli önszorgalmú hazudozók is. Illyés Gyula annak idején „önszorgalmú kutyáknak” nevezte az ilyen jellemhibásokat. Viszont amit negyvenöt éven át hétköznapi gyakorlatként el kellett fogadnunk, kezdve attól, hogy a közértes lány a tegnapi kenyérre ráfogta: mai, egészen odáig, hogy pontosan tudtuk, mondjuk a telefon- és lakáshiány a főelvtársakra nem vonatkozik és jónéhányan vagyunk a Belügyminisztérium által nyilvántartott és ellenőrzött célszemélyek, nos, azt reméltük tíz esztendővel, hogy ennek vége. Mert ronda egy korszak volt, mi tagadás. A sokan sokszor hazudozók kora lejárt. Tíz esztendővel ezelőtt sok naiv honpolgár, velem együtt azt gondolta, már nincs kinek és miért hazudni. A törvények változásával és a visszakapott magyar szabadsággal majd együtt jár a nyílt szó. Lesznek ugyan ilyen-olyan munkát és élethelyzeteket fenyegető nehéz napjai némelyeknek, amikor is majd kisebb-nagyobb hazudozóknak lesznek kiszolgáltatva, de mindez az élet velejárója, elfogadva, bár nem megengedve. Viszont annak a cinkos, szellemi bújócskás hazudozó korszaknak vége. Hogy azóta sokan és sokszor mekkorát tévedtek, magamat többszörösen is a tévedők közé sorolva, arról igen terjedelmes példatárat lehetne összeállítani. De vajon csak a gyarló, emberi természet késztet némelyeket mellébeszélésre, füllentésre, hazudozásra? Vagy itt bizony sokszázezer ferdült erkölcsi szemlélettel ügyeskedő mételyezi a magyar hétköznapi életet, mint az egészséges kosárnyi almák közé hajított hibás, lassan rothadó társak.

Az ország lakosságának több mint húsz százalékát kitevő nyugdíjasok nagy része, az 5,6 millió választópolgárnak is a fele, de még a négymillió kiskorúnak is legalább egyharmada hallotta már a megelevenedett fabábú: Pinokkió történetét. Ismeri a mesét a jó öreg Dzsepetto asztalosmester Pinokkiójáról, akinek a hazugságtól hosszúra nyúlott az orra. Talán még azt is tudják, hogy nem csak hosszúra nyúlt az orra ennek a Pinokkiónak, hanem nagy szamárfülei is nőttek, mert folyvást csak a játékokon járt az esze. El is ment Játékországba, ahol is végül szamárrá változott. Mostanában ezzel a Pinokkió jelenséggel figyelgetem némely ember- és állampolgártársamat. Azokat, akiket évtizedek óta ismerek vagy csak az elmúlt években találkoztunk. És figyelgetem a számomra ismeretlen közszereplőket is. Amint tapasztalom a sok egyéni életút közbeni hazudozásaikat, elképzelem, hogy megnyúlik az orruk. No, meg szamárfülük nő azoknak, sőt, szamárrá változnak, akik Játékországnak nézik ezt a kis hont, mert minden karrierista igyekezetükkel, csak minél könnyedebben és kényelmesebben akarnak itt élni.

Ez a képzelősdi meglehetősen kesernyés és szomorú foglalatoskodás, de igen tanulságos. Olykor még szórakoztató is. Ajánlom másoknak is szíves figyelmébe. Figyeljünk csak képzeletben hosszú orrú, és szamárfülű honfitársainkra.