Jelentés egy szentbeszédről

Elég gyakran olvasom az Újszövetséget. János evangéliumát mint irodalmi remekelést (is), de a többit is. Bármelyiket nyissam föl is, mindig lelek valami egészen új szempontot. Vannak az életnek olyan ajándékai, amelyekről bízvást elmondhatjuk: „Nem lehet betelni velük!” Az Evangélium ilyen. Hogy mennyire így van, az is bizonyítja, hogy megragadó homíliák sokaságát tudnám visszaidézni, amelyek mindig hozzáadtak ezt-azt elképzeléseimhez. Végtelenül egyszerűnek látszó papok és szerzetesek olyan átélten, szépen beszéltek a szeretetről, ahogyan én sohasem tudnék. Ámultam-bámultam, s arra gondoltam, nemhiába Isten szolgái, különös képességet ajándékozott nekik, hogy hitelesen szóljanak róla.

Ez a beszéd azonban arra intett, legyek alázatos. Szégyenkezni kell, megvallom: tizenöt perc után kezdtem az órámra pillantgatni, s amikor a huszadikat is átlépte a mutató, sóhajtoztam, s amikor öt perc múlva elhangzott a befejező Ámen, megkönnyebbülést éreztem.

Gyönyörű volt az evangéliumi részlet. Mi mindent lehetett volna elmondani róla! Az önvizsgálat szükségességéről, a hit erejéről, az Istenbe vetett bizalomról, arról, hogy segítsük egymást, hogy figyeljünk másokra. Csupa olyan dolgot, amely hiányzik a mindennapi életünkből, pedig tartalmasabbá tehetné azt.

De nem. Az első tíz percben a liberálbolsevikek ostorozása volt napirenden. Igaz, ami igaz, akik ma liberálisnak mondják magukat, aligha Eötvös József, még kevésbé Széchenyi István utódai: rájuk fér a fejmosás, bár legtöbbjük talán nem is ismeri a liberalizmus múltját. A bolsevizmusról pedig tudjuk, amit tudunk. Aki pedig nem tudja, mert életkora miatt nem tudhatja, annak a szószékről eldörgött szavak semmit sem mondanak. Ám hadd mondjam el: a liberálbolsevik fogalma teljesen értelmetlen. Vagy liberális, vagy bolsevik, a kettő tűz és víz.

Utána az ariánus eretnekség következett. Hogy miért, nem tudnám pontosan megmondani, valószínűleg figyelmem kihagyása a magyarázata. A templomban többnyire idős nénik üldögélnek, a sok munkától puffadt ujjaikon rózsafüzérrel. Ők fújják azokat az énekeket, amiket mi, városiak sosem hallottunk még. Imakönyveikben kék ég alatt mosolyog vagy kesereg Mária a szentképeken. De az ariánusok… A szeretet, az igen. No, de az eretnekek… „Meg kell cáfolnunk őket!” – hangzott a zord felszólítás. Őszintén szólva a briliáns okfejtés sem győzött meg arról, hogy éppen itt és most érkezett el a cáfolat ideje.

Még egy történet a végére. „Maga a pap?” – kérdezte gúnyosan valaki. „Az vagyok” „És hisz ebben a sok zagyvaságban? „ „Hiszek. És a hitem ajándék.”

Hát igen. Erről lehetett volna gyönyörűen és magával ragadóan beszélni. A hit ajándéka. Ezen még itthon is eltűnődtem. Ám az ariánusok elmerültek. Csak a kétség maradt: muszáj huszonöt percig beszélni? Jó, ha ebből egyetlen percecske marad az evangéliumokra?

Igaz, az apostolok sem mindig értették, miről beszél Jézus, és miért éppen arról. Igaz, ő is ostorozza a farizeusokat és a hamisan szóló írástudókat. De a „liberálbolsevikekről” senki sem állíthatja, hogy az Úr szavának ismerői. (Szerintem Lenint sem olvasta minden bolsevik.)

Inkább Jézus szavainak, példabeszédeinek lényegéről kellene szólni. Azokról a figyelmeztetéseiről, amelyek nekünk szólnak. Nekünk, akik tétován tájékozódunk, s keressük az erkölcs fogódzóit. Arról, milyen a jó szolga. Az okos várakozás. Az alázat. A szamaritánusi szolidaritás. Az a bizonyos „ha mondod, Uram, megteszem” eltökéltség. A példaadás. A gyengeségből kikovácsolt erő. Vagy arról beszélni, hogy nekünk kősziklára épült házunk. Vagy hogy idén ellenünk fordult a természet, s imádkozzunk, jövőre ne így legyen. Vagy egy jó könyvről, amit érdemes a gyerekeink kezébe adni. És arról, hogy Isten velünk van. Az ariánusok, szerencsére, már elsüllyedtek…

Rónay László

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu