Mészöly Dezső

Shelley és az ateizmus

Egy műfordító jegyzetfüzetéből

Percy Bysshe Shelley (1792-1822), az angol romantika tengerbe veszett költő-csillaga úgy él az utókor tudatában, mint lázadó angyal.

“Mindenütt ott volt, ahol úgy gondolta, segítenie kell az elnyomottakon, mindenkit és mindent fel akart szabadítani, a népeket, az asszonyokat, a szerelmet” – írja Szerb Antal (A világirodalom története). Bizonyára nem véletlen, hogy Petőfi fölfedezte magának, s fordította. A napi politikával határos verseiben is világrengető és világtisztító szelek süvöltenek. Fordítójaként én is ezt próbáltam éreztetni:

A castlereagh-kormányzatra

Hideg a hulla a mélyben,
hallgat az út köve mélyen,
halott a magzat a méhben…
És anyja fehér, mint partjaidon
ködöd, rab Albion!
Fiaid néma kövek –
mint sár, ha fagyosra meredt
megtiprott béna tömeg…
S mellyel vajúdtál, magzatod,
a Szabadság halott.
Zsarnok, táncolj! Elalélva
lábadnál fekszik a préda.
Győztél! A tiéd az aréna –
S a kiirtott magzat, a hulla, a sár…
Temetők öle vár.
Hallod, hogy tombol a bál?
Hogy ropja a Bűn s a Halál?
A vagyon „pusztulj”-t kiabál,
de a Jog e zsivajban néma halott…
Ez a nászdalod!
Vedd el viasz-arcú arádat!
A Gyűlölet, Rémült, Bánat
Vesse meg gonddal az ágyad!
Csak vedd el a Romlást! Belzebub áldjon
Nász-nyoszolyádon!

Égi és földi hatalmak ellen egyaránt lázad. Milyen jellemző, hogy egy drámai költeményének címe és hőse: Prometheus Unbound! A leláncolt, majd elszabadult titánt dicsőíti meg, ki a mennyei hatalommal szemben az ember mellé áll. Kozmikus lázadássá tágul a cselekmény: maga a természet kél fel itt, hogy megdöntse az ős zsarnoknak az istenek atyjának uralmát.

Shelley életrajzírói nem mulasztják el vastagon aláhúzni, hogy az egyetemről „Az ateizmus szükségességéről” című röpirata miatt tiltják ki. Én mégis inkább azt húznám alá, hogy ez az írás a 18-19 éves diák professzor-pukkasztó kihívása; semmiképp sem tekinthető úgy, mint a költőóriásnak kiforrott világnézete.

Miért mondom ezt?

Nagy hatást tett rám Shelleynek egy töredékben maradt, ritkán emlegetett verses naplója: Hajó a Serchión (Boat on the Serchio) Fiatalon fordítottam e művét, s emlékszem, mennyire megragadott benne a derengő hajnal leírása. Egy évvel azelőtt vetette papírra, hogy barátjával, Edward Villiams-szel együtt, egy hirtelen támadt viharban a tengerbe veszett:

Kihunytak a csillagok, sápad az égbolt.
Ott hervadozik még fönn a fehér hold.
Az álmosodó baglyok, denevérek
Résekbe, romokba, odúkba betérnek.
Nap csillan a fáknak harmatos ormán,
Ott fönn is a szirten, itt lenn is az áron,
A foszladozó felhősokaságon,
S az Appenninek szűz hótakaróján…
Keleten, falaik csipkéi fölött
Aranyhímesen szakadoz föl a köd.
Minden, ami él, nap fényire ébred:
Csíz, fecske, rigó s a pacsirta, a részeg,
A fejőlány éneke, friss kaszapengés,
A völgyi harangok, az erdei méhek.
Kialszik a harmatlepte vetésen
S partmentin a fénybogarak serege,
Mint árva szobában a lámpa bele.
Tücskök kara is elhallgat a réten
S az éji bogár muzsikája kivész…
——————————
Mint varjúraj a puskacsőtől,
Az éj sok álma, réme rebben
Prédájáról, az agyvelőről
A diadalmas napkeletben.
——————————
Kél terhét vinni minden seregestől,
Mit Ő mért ránk, ki a Mérték maga,
Kél millió tanulni amaz Egytől,
Azt, amit senki föl nem fog soha.

Aki az utolsó négy sor olvastán is úgy véli, hogy Shelley ateistaként halt meg, annak – biblikusan szólva – „nincsen füle a hallásra”.

A napokban olvastam Tolsztoj egy angolul fogalmazott levelét – Ernest William Ellisnek írja 1906-ban: „Teljesen egyetértek önnel Shelleyt illetően. Nem adta azt, amit adhatott és természetesen adott volna a világnak. A legmagasztosabb törekvések éltek őbenne, s mindig őszinte volt és bátor.”

Engem egyre foglalkoztat a kérdés: vajon mi lett volna végállomása annak az útnak, melyen a „lázadó angyal” elindult?

(A szerző Kossuth-díjas író)

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu