|
És harangszót küld a magas égig… A föld, amelyen él, bánatot is terem. Félelmet és gyászt. És fogyatkozó hitet a helytállás és a megmaradás értelmében, s az örök parancsok igazában: „…se házát, se mezejét, se másféle jószágát…” A föld, amelyen él, időről időre megtermi a rossz lelkiismeretűek bosszúvágyát. Látható és láthatatlan határok keresztezik a bizalom és az oldódás találkozási pontjait. Nemzedéknyi időt is alig hagyva az elvetett magoknak, békét érlelelő esőnek és napfénynek. Templomok és otthonok leomló falai alá temetnek álmokat és életeket. És mégis, a föld mindig megtermi a Reményt is – újra és újra bátorítást adva a folytatáshoz. Mert olyan embereket is nevel, akiket szelíd, de nagy erő mozgat. S akik olvasatlanul is ismerik a versbe foglalt egyszeregyet:
Szép a munka, mely templomot épít – Juhász Gyula kezdi így A munka című versét, s milyen jó, hogy a temérdek kötet között rátaláltam, hiszen Utasi Jenőt is ez az egyszerű igazság élteti. Mert a föld, amelyen él, megtermi a régi igazságokat, s hozzájuk a hírvivőket is. „A világnak szüksége van arra, hogy ne csak prédikációkat halljon, hanem emberek életén megvalósítva lássa annak a láthatatlan világnak a valóságát, erejét és szépségét, melyet a vallás hirdet” – így írta Márton Áron. S nagy öröm számunkra, hogy – az erdélyi püspök szavait és élete példázatát idézve – a Kárpát-medencei médialap, a közösen szerkesztett Hírvivő hasábjain köszönthetjük Utasi Jenőt. A halk szavú, szeretetre rendelt embert, aki június 11-én hálaadó szentmisét mutatott be kedves templomában. Ezüstmiséjén földijei, a sorsában osztozó délvidékiek vele énekelték a Te Deumot. Utasi Jenő pappá szentelése után két évig szolgált káplánként Óbecsén, s 1977 őszétől lett Tóthfalu plébánosa. Csak azok tudják, akik közelről ismerik, milyen évtizedeket élt át hívei körében, miként lett a Logos Grafikai Műhely igazgatója, s a Forrás Médiaközpont vezetője, s – bár inkább ezzel kellett volna kezdeni! – miként lett lelkiatyja, nevelője, testvére és védelmezője a rábízottaknak. Csak aki ismeri őt, az tudja, milyen nagy energiák feszülnek csöndessége mögött. Milyen forrásokból táplálkozik kifogyhatatlan humora, munkabírása, leleményessége és eltökéltsége. Hová lennénk papjaink nélkül… – sóhajtunk, ha rá gondolunk, de ha ezt el is akarnánk mondani neki, nem nagyon engedné. Inkább jóféle birsalmapálinkájából töltene – teremjenek fái idén is bőségesen! –, s a kupicák mellé ízes történeteket, s némi harapnivalót kínálna. Jenő atya szívet és lelket mozgósít, otthont épít, és biztos megélhetést keres a szűkölködőknek. Krisztus igéjét hirdeti templomában, a környező földeken pedig gazdaságot működtet. Könyvkiadás, nyomdai tevékenység, hitoktatás és közösségépítés egyaránt belefér a lelkipásztor munkaidejébe. A lélek embere pályázatot körmöl, pénzt „szerez” és üzleteket köt, hajnaltál késő éjszakáig autót vezet, árut és embert fuvaroz, s bármilyen kétkezi munka adódik, megfogja a végét. S nála szerényebb emberrel aligha találkozunk. Méltóságra nem vágyik, rangját híveitől s a legfőbb Úrtól szeretné elnyerni. Plébános, aki tudja, hogy küldetése van, de nemigen beszél róla, amiként önmagáról sem szívesen szól. Csak éppen papi szolgálatának huszonöt esztendejével, sok ezer dolgos napjával igazolja: bármit is terem a földünk, Krisztus velünk lakik. Juhász Judit
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|