Szent Lőrinc himnusza

Egyedül a megtestesült Ige misztériumában keresd az ember titkának fényét – írja Bologna jelenlegi bíborosa (idézve a „Gaudium et spes” kezdetű zsinati dokumentumot), amikor kultúra és kereszténység összefüggéséről elmélkedik. A háttérben: 2000 esztendő, a kincsesházban mártírok, tanúságtevők, akik közt rengeteg az alkotó szellem…

Tekints fel az augusztusi égre, 10-én a hullócsillagokról esetleg tudhatod: a régiek Lőrinc könnyeinek nevezték. Ugyanis ezen a napon (a IV. század elejétől!) ünnepelte Róma a vértanú diakónust, aki a Vta Tiburtina mellett szenvedett mártíromságot – Valerianus császár idején. Tárgyi emlékek (is) tanúskodnak róla, pl. bronzérem, melyet egy Sucessa nevű keresztény nő emlékére verettek. Lőrincet ábrázolja tüzes roston és a sírját. Verano „népes” temetőjénél emelkedik ma főtemploma az Örök Városban.

Az egykori Lucius Verus földbirtokán, Ciriaca özvegy sírtelkén hantolták el a roston megégetett fiatalembert, s valósága, legendája ma is eleven, jóllehet lassan a kultúrába temetkezik. Ki tudja, az említett bíboros napjainkban a keresztény kulturális örökségről gondolkodva nem idézte-e föl ennek a vértanúnak az „aktáit”, főleg Ambrus – a következő: IV. századi milánói püspök sorait híres munkájából, a De officisből, amelyben a pápa (II. Sixtus) és diakónusa beszélgetnek: a halálba menő, a majd halálba indulóval: „Rád hagyom örökségemet”. Mi volt ez az örökség? Az egyház szegényei és könyvei. Ez utóbbiért tisztelték (tisztelik?) Lőrincet védszentjükként a könyvtárosok.

Összeforrt fogalmak keresztény századok mélyén: szegénység, tudás, vagyis: egyszerűség-igénytelenség és a „szellem magasiskolája”. (Hogy eltérünk ettől is?) Az augusztusi csillagok nem mondanak-e igazat? A hagyományt erősítik, amely azt tartja, hogy a tüzes roston ez a kiszolgáltatott fiatal férfi a bűnös világot siratta, amelyből kivész a lélek, a hit, a bölcsesség. (Ó hulló csillagok éneke!”)

A hittel-művészettel ékesített Lőrinc-templomok – nem csupán Rómában, de magyar földön – mondhatnók Szent István óta a messzi múlt emlékein át eszmeiség-történetiség jegyében Isten és ember misztériumának középpontjába vezetnek. Jelképekhez, amelyek újszerűen idézhetik az Ambrus püspök költészetén is felnőtt keresztény Vergilius: Aurelius Prudentius hexametereit, miközben a római fürdőből átalakított Pudentiana apszis mozaikja (a költővel kortárs korú) csillog előttünk: az aranytógás Krisztus s a város, amely egyesek szerint az égi Jeruzsálem képe: „Íme, mi kézitusán akik egymással fenekedtünk, / csöndes béke fehér tunikáját vesszük elő most, / s a deli ifjúság mivelünk szent helyre sereglik… Sík terepen fut arany mérőhíd, hogy kijelölje / hogy magasodjon a négy homlokzat a fallal arányban… / És ha kelet fényét három kapu ontja a házba, / illik az is, hogy a dél három kapu által eredjen… / Nem kell ide rakni követ már…” Rend, befejezettség, amint az a prudentiusi álom is Vergilius sejtésein át a kereszténységben megújult Rómára utal; a hispániai poéta Krisztus keresztjétől, mártírok példájától megerősített eszményére. Benne Lőrinc a nagy példa, a szintén hispániai; a hetedik pudentiusi könyvben, a Peristephanonban, amely afrikai és hispániai vértanúk dicsérete; szenvedéseik érzékletes leírása – csupa versben. Ebben elevenedik meg Lőrinc tanítványa is, a szintén mártír Romanus, a „nyelv nélkül a beszédes tanú csodája”. A költő vele azonosul, s „néma”, „beszélni nem tudó kicsi gyermek” kifejezéseket használ soraiban. A keleti egyházatya: Nazianzoszi Gergely a keresztényüldözések idején az erdőkbe menekült hívőket, cselekedeteiket mondta „hallgatag igehirdetésnek”.

A gyermek (infans) nem a művelt, tanult ellentéte, hanem megfelelője az Isten igéjét hirdetőnek. Igehirdetés! Mennyire súlyos, felelős megnevezés. Mennyi fölkészülés, elmélyülés, kultúra kell hozzá! Az egyik helye Prudentius a mennybemenetelről ír és nem olajfák hegyét említ, hanem „olajhozó hegyet”: Krisztus Atyjához távozik, hogy „elküldje az örök forrásokból az adományok kenetét”. Az olajkútból. Lőrinc győzelmi koronája a nemzetek apostola képhasználatából kiindulva a keresztény élet szentségi összefüggésébe tartozik.

Íme a IV. század. Amikor a poéta híres Szent Lőrinc-himnuszában – a vértanú imádságában saját Róma-eszméjét hangsúlyozza, látomást idéz: a kereszténység fővárosát folyó szeli át, két partján Péter és Pál sírja tündököl. A valódi Róma már nem a múlt, hanem a jövő: „aranykora Krisztussal jön el.” (Különös találkozás Vergilius jóslatával!) A régi Város örök utat próbált járni – a maga értékivel. Az új „az örökkévalóságba veti reménységét”. És itt a találkozás az égi Jeruzsálemmel.

Szent Lőrinc himnuszában is a hispániai a művészet, a biblikus ihletés, a liturgia szelleme, a mártírok tisztelete s az egyéni bűnbánat által megteremti azt a későbbi és XX. századi keresztényég alkotó típusát, aki túllép a beidegzett formákon, új jelentést ad a természet s a tárgyak valóságának. A világ, a tárgyak, a természet Római Szent Kelemen „rend” fogalmába foglalva Prudentiusnál a teremtő Isten akaratának tükrözése. Lőrinc valóban a győzelem: a jövendő Rómájának diadala szenvedésen, kínokon s mégis általuk. Az égi Római Szent Lőrincet konzullá választotta. A Város története: szakrális történet. Ennek az eszmének lesz majd örököse később Dante.

A hazai Lőrinc-tisztelethez egy különös adat tartozik. Már László, a lovag-király törvénye a kötelező ünnepek közé sorolta a vértanú diakónus napját. Ami feltűnő, hogy XIV. századi pozsonyi misekönyv ezen a napon Ezekiel prófétára emlékezik, pedig a városnak volt Szent Lőrinc temploma. Prudentius népszerű, ismert himnusza nyomán az összefüggés a próféta és a mártír között talán magyarázható: Ezekiel törvénykönyve tartalmazza az új templom – az eszményi Jeruzsálem látomását: részleteit, díszítését. „Az Úr dicsősége bevonult a templomba” – írja a próféta. Prudentiusnál ez áll: „Templomi ékesség, Jeruzsálem az Isten arája / így igazán méltó az Urat nyugovóra fogadni…”

Kimeríthetetlen „történet” a Lőrincé.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu