„Hogyha majd egy furcsa órán…”

Januárban, Szalézi Szent Ferenc ünnepén csendítettük össze utoljára a köszöntő poharat, s csendültek össze a régi emlékek…

Harminc éve két hónapig jött az a levél, amelyben munkatársai közé hívott engem, akit már hosszú évek óta ismert. Egy volt a földünk: neki az Ipolyon túli „régi ország”, nekem a Zagyva mente, amely a Tiszáig nyúlik.

Ismertük a „jó palócok” nyelvét, ha kettesben róluk szóltunk; közülük jöttünk. Esztergomi diákként gyönyörű novellájára emlékeztem legszívesebben, a Fekete csillagokra, szereplőire. Az azonosulásra, amely felvidéki bányák éjszakájában nem csupán felragyogó fény volt, hanem sokszor tragédia. Ilyenkor apámra gondoltam: fiatalon a bányában kezdte, hegyek szorításában ő is.

Mégis az a transzcendens cinkosság kötött össze vele leginkább, amely falusi gyerekeket a templom körül öszszehozott – régen. S a hagyomány otthon és a templom körül.

Olykor – Mindenszentek táján – együtt dudorásztuk azt a dallamot, amely ősi földről származik, s a Mélység zsoltárát intonálja a gyertyalángos temetőkben – palócföldön, fejkendős asszonyok ajkával: „Hallgasd meg midőn elédbe esdekelve jut szavam…”

Már hallgatja a Teremtő, akihez egészen közel jutott. Amikor apám elment, Feri bácsi az Új Emberben kis emlékezést írt róla, s hogy vigyázzon rám, majd odaátról. Sokszor elolvastam, éreztem: apámhoz eljut a szó, szülői szó, hiszen a kimondója tudta (nagycsaládos volt): az odaátiak mindig gondolnak azokra, akiket szerettek a földön. Így beszélt mindig apjáról is, aki fiatalon hagyta árván őket e világon, s édesanyjáról, aki elvitte őt – hátikosárban, mint kisgyereket - a szentkúti búcsúra, ahol ferencesek ápolták a Szent Szűz szép virágait. Egyik fia most e derűs közösség tagja – jutalmaként az égieknek. Micsoda boldogság!

Egyszer elmondta: anyja imádságos könyvében is látta azt a verset-imádságot, amit népköltésnek vélt. A tiszta éneket a Boldogságos Szűzhöz. Aztán kiderült: Rónay György (lapunk testvérközösségéből!) írta. Hallom, amint Feri bácsi először felolvasta nekem. Szeme a messzeségbe révedt:

“Hogyha majd egy furcsa órán meghalok,
mint Fiadat, úgy öleljen két karod.
Köszöntsenek örvendezve angyalok.
Fogadjon be országodba magzatod.”

Így legyen.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu