Magyar Ferenc

Megtalált dallam

Könnyű szél borzolja az Ezüsthegy fáit.

A Vízválasztó tisztásán füstölögnek, párolognak a szénégető boksák. Közöttük lombokból hevenyészett fészer alatt három fekete ember nyújtózik a szénán. Most keltegeti őket bársonyos, meleg sugaraival a nap.

Fordul a szél, idehozza a vízesés suhogását a Gránit felől. Mintha millió ember egyszerre ásítana Dongóval, Csutakkal és Jonatánnal, a három szénégetővel.

A mélyből – a Kilenc Malom völgye felől – a köd lenge fátylán át harangszó kapaszkodik felfelé, botladozva a sziklás omladékok között és eltévedezve a kanyargó völgyek szurdokaiban.

Ébred a hegyi világ.

Bátortalanul kezdenek énekükbe a madarak s a fák leveléről csepegő esőnek olyan visszhangja támad a tágas ég alatt, mint amikor a tüzes vasaló végigszalad a nedves ruhán.

A vasalók azonban már elvégezték munkájukat. A keményített alsószoknyák már ott ringanak, suhognak az asszonyok derekán, akik szent énekekkel gyülekeznek a Kilenc Malom völgyének tornyai tövében, hogy meginduljanak a Tavi Máriához.

A Gránit szikla meredek fala alatt, a tiszta vizű hegyi tó partján áll a kápolna. Öreg falai századok viharait látta. Előtte a jószagú tisztáson törpe moha és csillagfű puha szőnyege terül. A kápolna mohos sziklaköveit folyondár nőtte be. Belül azonban fehéren villan a fal és aranyos trónusán mindig mosolyog a Szűz.

A nagy hegy néha megharagszik, tátongó üregeiből dől a vihar, tördeli a fákat, üszkös foltokat hagy a villámcsapástól meggyulladt erdőben. De Mária öreg hajléka rendületlenül áll. Szürke sziklák, zöld víz, kék ég, zord világ közepén Isten mosolya ez a kis kápolna.

Tisztaság, szépség, szabadság és messzirelátás van itt.

De mindenekfelett csend, mely úgy honol itt a nappalok és éjszakák váltakozásában, mint kifeszített húrok felett keresztbetett vonó: csak falatnyi kő induljon el a Gránitról, megzendül a rejtett zenekar.

Ez az a nap – egyedül az esztendőben – amikor a csend is hátrább kényszerül, a másik oldalon lélegzik majd, amíg Mária völgyi népe birtokba veszi a magasságot. Lobogós, keresztes, tarka seregek indulnak felfelé a kapaszkodókon, a legyezőként szétterülő utakon és ösvényeken. Jön az éneklő nép. Gyalogosan, nem tülekedve, nem loholva. Csak csendesen megy, ahogyan menni kell.

Mire a nap forróságot zúdítana rájuk, már itt bujkálnak a lombok sátorában s első pihenőjüket tartják a Vízválasztó tisztásának szélén. Lobogóikat nekitámasztják az öreg fáknak, a kereszteket a földbe szúrják. Fatörzsekre, kőre s a még nyirkos fűre telepszenek, kibontják tarisznyájukat és megetetik a koránkeléstől, fárasztó úttól elpilledt gyerekeket.

Itt van közöttük Ocsenásék Annája, a születésétől fogva vak lány is, akit szemének meg nem nyílt világa helyett csodálatos hanggal kárpótolt az Ég. Alig támasztja vállát egy testes szikladarabnak, már énekel.

A hegyvidéken másképpen szólnak a szívek Máriához. Messzi van ide a tenger, nagyon elfáradnak az innen fakadó vizek mire odaérnek. Nem is a „Tengernek fénylő csillagát” emlegeti az ének, hanem a hegyek határolta, dombok szaggatta, erdők és bércek koszorúzta mezők, széttáruló völgyek, fehértornyú falvak, poros utak és friss források felett lebegő, napfénybe és erdők párájába öltözött Asszonyt.

Tövisbokrok közül
felnövő szép Szálfa,
hajnalkeltő Csillag,
Szép Szűzmáriácska!

A három fekete ember párolgó boksája mellé húzódva nézi a búcsúsok zsongó seregét és hallgatja az éneket. Ők állandóan itt élnek a hegyekben s lelkük most szomjasan iszsza a szent éneket. Nem szegények ők dalban és muzsikában, hiszen Csutak – a legidősebb köztük s feje valóban olyan, mint egy kivágott fa megüszkösödött vén csutakja – messzi környéken híres furuglás. Dongónak szája pedig olyanra tud nyújtózni, hogy elfér benne a kis zeneszerszám. Úgy is tudja fújni, ha dolgozik a boksák körül s csak nyelvével igazgatja a szuflát. Jonatán pedig – a tanonc szénégető legény – okarián játszik, aminek olyan a hangja, mint a vadgalambok éneke.

Mikor elvonulnak a búcsúsok, a három ember egyszerre indul a fészer alá. Ládájukban keresgélnek s nemsokára már hangolnak. A vak lány énekének egy-egy foszlányát találják azonban csak meg s ezért nyugtalanok, kínozzák a szerszámokat.

- De miért ne mennénk el ma mi is a Tóhoz? – szólal meg Jonatán.

- Mert ma jönnek a szekerek! – dörmög rá Csutak.

A szekerek valóban jönnek. Recsegő hangjuk már hallatszik is a mély utak felett. Jönnek a faszénért, amivel a kilenc malom gépeit fűtik a nyári szárazságban, amikor a hegyi patakok szűköcskén adják a vizet.

Azzal telik a nap, hogy megbontják a boksákat, zsákokba rakják a szenet, megrakják a szekereket, lekötözik a magasra ágyazott zsákokat, áldomást isznak és elindítják a szekereket lefelé.

A nap már lemenőben van, mire nyugalom támad a tisztáson, de nem úgy a három fekete ember szívében.

Kettőjük szeme egyszerre villan össze.

- Megyünk?

- Megyünk!

Felöltik kormos kabátjukat és indulnak. Csutak azonban nem megy. Hanyatt fekszik a szénán és dúdol.

Jó órányi járás a Tavi Mária kápolnája, s mire odaérnek, a búcsúsok már az omladék alatt énekelnek hazatérőben.

Jonatán odamegy a kápolnához. Tudja hol van a nagy kulcs, kinyitja az ajtót, mindkét szárnyát kitárja. Meggyújt két gyertyát az oltáron s visszatér Dongó mellé. Leülnek s merengve szótlanul nézik Máriát, aki most egyedül nekik ragyog.

Tán az éjszaka is itt lepné őket, ha most fenn a Gránit tetején meg nem szólalna Csutak furuglája. Szórja a hangot bele a nagylélegzetű hegyi világba. A csendes tó tünde tükrén táncolnak a vak lány énekének édes hangjai.

Csutak nemsokára eltűnik a Gránit tetejéről s pajkos kuncogással áll meg a két legény háta megett, azután ő is letelepszik a fűre.

Jonatán kibontja zsebkendőjéből az okarinát. Dongó is törülgeti a szájharmonikát – s amilyen áhítattal itt még zene nem szólt a három hangszeren felcsendül a megtalált dallam.

Azután még csak nézik a virágos oltár felett a szelíd gyertyafényben tündöklő képet.

Anyámra emlékeztet!… ilyen volt lánykorában…

Szívének egyszerűségéből, gyermekkorának, ifjú éveinek napjaiból buggyannak elő öreg Csutak szavai, ahogy anyjáról kezd beszélni.

Egy nyáron meggyújtottam a szénakazlat. Ijedtemben világgá futottam. Persze csak ide, a Vízválasztó oldalába, a málnabokrok közé. Anyám az üszkös, pernyével teleszórt kertből estélig kiabált utánam: Gyere haza kisfiam!… Hiszen nem verlek meg! Hát nékem most ez jár az eszemben!

Könnyel fehér barázdákat rajzolnak szénporral belepett arcára.

A nyugvó nap most csókolja utolsó sugarával a Keresztet, mely úgy áll ott a Gránit tetején, mint hatalmas összeadási jel az ég és föld között.

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu