Szoboravatás Nagyszalontán

Elképzelhető lett volna száz évvel ezelőtt, hogy Bocskai István erdélyi fejedelem szobrának felavatásán egymás mellett álljon és egymás mellett imádkozzék egy református és egy római katolikus püspök? Hasonlóképpen, el tudjuk képzelni, hogy Szent László királyunk napján, az általa alapított városban, a római katolikus bazilikából kiinduló körmenetben együtt haladjon a katolikus megyés püspök és a református egyházkerület püspöke, miseruhában és palástban?

Nagyszalontán, július közepén felavatták Kolozsi Tibor székely szobrászművész alkotását, Bocskai István egészalakos szobrát. Az ünnepségen nemcsak Nagyszalonta népe vett részt, hanem megjelent a Partium magyarságának számos jeles embere, s eljött a amagyar kormány és a magyar honvédség képviselője is, hiszen a nemzet történelmének nagy pillanatait idézi fel a szobor.

Magától értetődő volt, hogy Tőkés László református püspökkel együtt jelen volt és áldását adta az alkotásra Tempfli József, nagyváradi római katolikus püspök. Együttes megjelenésük immár megszokott, de mindig jóleső elégtételt ad minden magyarnak, bármely hitben imádja Krisztusát. Mert százados civakodások és meg nem értések korszaka után Nagyváradot az ökumené városává tették.

Nagyváradon, egyáltalán Erdélyben mostanában sűrűn idézzük Pázmány Péter prímás és Bethlen Gábor közös törekvését az egymás közötti megértésre, a török elleni öszszefogásra. Mindkettőjüknek személy szerint is volt közük Váradhoz, még inkább a magyar megmaradás ügyéhez. Tempfli József és Tőkés László ezt a nagy örökséget vállalta: úgy kell tennünk mindent, hogy megmaradjunk. Csak akkor élhetünk hitünk szerint, atyafiúi békességben, ha megmarad a nemzet, a közös gondolkodás, közös cselekvés kerete, az anyaországban és a kisebbségi végeken. Márpedig az ökumené, amely az egy igaz Isten nevében hozza közelebb egymáshoz hitvalló fiait az egész világon, nálunk, magyaroknál a további nemzeti romlástól védhet meg és közös alkotásra serkenthet.

Bocskai Istvánra nem a megosztó történelem, hanem az egyetlen biztos jövő jegyében kell tekintenünk. Ezer keresztény magyar esztendőnk nagy uralkodói példaképekké magasztosultak az idők emlékezetében. Szent István az alapító, Szent László, a végek védelmezője, Mátyás a kultúra építője, Bethlen Gábor, a a józan önmegőrzés bölcse, Bocskai István, akinek szobrát és szellemét körülálltuk, a nemzet egységének és függetlenségének bajnoka.

Dávid Ibolya igazságügy-miniszter köszöntőjében Bocskai életének jelentős mozzanatait emelte ki. A török nagyvezér koronát hozott neki, mert Magyarország királyát kívánta látni benne, de a fejedelem nem tette a fejére a török koronát, mert reformátusként ragaszkodott a magyar Szent Koronához, Szent István művéhez, az egységes nemzethez. Szelleme előtt megállhatna-e az, aki Bécstől vagy Sztambultól, de akár Moszkvától vagy Brüszszeltől kérne koronát magának?

Katonafejedelemnek lehet-e mélyebb elégtétele, mint amikor Csuka Tamás dandártábornok, tábori püspök feszes vigyázzban tisztelgett szoboralakja előtt, az egész magyar honvédség nevében? Rímeltek erre Tőkés László szavai: „Hit és nemzet ügye elválaszthatatlan”.

Idők mélyéből száll felénk Bocskai István híres végrendelete: „…Meghagyom s írom, szeretettel intvén mind az Erdélyi és Magyar Országi híveinket az egymás között való szép egyezségre.

Atyafiúi szeretetre az Erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lészen is, el ne szakadjanak. A Magyarországiakat, hogy az Erdélyieket töllök el ne taszítsák, tartsák ő atyjafiaiknak, az ő véreknek, tagoknak.”

Nagyszalontán, Kossuth Lajos egyetlen romániai szobra mellett most már ott áll bronzba öntve Arany János, a város legnagyobb fia és Bocskai István fejedelem, „egymás közötti szép egyezségben”.

Beke György

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu