Alkony Apaj-pusztán

Május 14-e délutánján olyan hőség ülte meg a nagy legelőket, hogy júliusnak is beillett volna. Talán már hetek óta nem esett egyetlen csepp eső sem, és amikor rádiós barátommal egy földútra kanyarodtunk, hosszan elnyúló és csak lassan oszló porfelhő úszott utánunk. A csatorna mentén lila szarkalábak nyíltak, sárgállott az orvosi somkóró, a fű között az apró szulák fehér szirmait láttam. Az út közepén, hosszú farkát vízszintesen tartva tarka tollú fácánkakas szaladt előttünk. Nagyon igyekezett, de amikor látta, hogy nem kelhet versenyre a négy kerékkel, felrepült, és hangosan katakolva eltűnt egy távoli nádfolt mögött. Ha már a terepen vagyunk, nem szeretek az autóban ülni. Kiszálltam, a kocsi előrement, én pedig távcsővel a nyakamban csendben ballagtam utána. A csatorna felett tarka szitakötők repkedtek, egyikük, gyönyörű égővörös potrohhal egy nádszálra telepedve süttette magát. Szeretem és csodálom a szitakötőket. El tudom nézni, amint zsákmányra lesve lustán járőröznek a víz felett, de egy pillanat alatt villámgyors vadásszá változnak, ha egy gyanútlan rovar bukkan fel a közelükben. Gyermekkorom szitakötőlárvái jutottak eszembe, közülük nem egy az én kis akváriumomban alakult át és repült a nyitott ablakon át mint "igazi" szitakötő a szabadba.

A kocsi közben a halastó gátjára kanyarodott, én is arrafelé indultam. A nádas felett barna rétihéja rótta néma köreit, a legelőn póling sétált. Hirtelen megállt, és hosszú, hajlott csőrével felkapott valamit a fű közül. Májusban mindenütt ciripelnek a mezei tücskök, valószínűleg egy ilyen, a lyuk előtt talán kicsit álmosan zenélgető bunkós fejű fekete rovar lehetett az áldozat. A távolban vörös vércse szitált a levegőben. Egy helyben lebegett, közben maga alá kémlelt, aztán kicsit odébb repült, és újra próbálkozott. Egyszer már azt hittem, sikerül fognia valamit, a madár összekapta a szárnyait és ereszkedni kezdett, de nyomban rá csalódottan újra feljebb emelkedett. A pocok, ha ő volt, idejében észrevehette a veszélyt, és a föld alá menekült.

A szélső halastavon mindössze néhány tőkés réce és két búbos vöcsök úszott. Utóbbiak időnként alámerültek, és csak jóval odébb bukkantak fel. A szemközti füves gáton nyári ludak álltak, és bár a hatalmas tó túlsó oldalán jó messzire voltak, az óvatos madarak nyakukat kinyújtva valamennyien felénk figyeltek. Körbejáratva a távcsövet az egyik tósarokban tucatnyi kormos szerkőt pillantottam meg. Légies könnyedséggel csapongtak, hol magasabban, hol közvetlenül a víz felett, ahonnan időnként felkaptak valamit. A nádszegélyben nádirigók karicsoltak. Csak a kecskebékák kelhettek versenyre velük, amikor, néha több százan együtt, brekegni kezdtek. Egyre jobban sötétedett, és a békák nagyon szeretik az alkonyi időszakot. Egy kis szigeten nyári ludak, sirályok és néhány goda társaságában kócsagok álltak. Mögöttük szürke gém evezett lusta szárnycsapásokkal, és időnként rekedtes, borízű hangján kiáltott valamit. A nap már eltűnt az ég alján vöröslő felhők között, amikor a legelőn két őz jelent meg. Kényeskedve csipegettek, néha felemelték a fejüket és figyeltek. Egy mezei nyúl is úgy érezhette, elérkezett a vacsora, neki inkább a reggeli ideje. Komótos ugrásokkal az őzek előtt haladt el. Azok rápillantottak, de tovább nem törődtek vele. Már szinte teljesen sötét volt, amikor hazafelé indultunk. Két kócsag repült a tavak felett, talán a kis szigeten álló társaikhoz igyekeztek. Már sokszor megcsodáltam, hogy ezek a hófehér madarak az est sötétjében szinte feketének tűnnek.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu