Imahadjárat

Sokan és sokfelé imádkoztak az elmúlt hét végén. Papokat szenteltek országszerte, a hívő katolikusok és más keresztény felekezetekhez tartozók részt vettek a szentmisén-istentiszteleten, és gondjukban-bajukban talán sokan olyanok is imára kulcsolták a kezüket, akik ritkán látnak belülről templomot. Nincs ebben semmi különleges - bár ígéretesebb volna, ha örömükben, dolgaik jó alakulása idején is mind többen megtalálnák az imádság szavait.

De imádkoztak mások is ezen a hétvégén, amikor az 1956-os forradalom legismertebb halálraítéltjeinek kivégzésére (és 1989-es újratemetésére - a rendszerváltozás szimbolikus kezdetére emlékezett az ország - már akik egyáltalán még tudnak és akarnak emlékezni. A mártír miniszterelnök unokája szervezésében például a kormánykoalíció két pártjának vezetője imádkozott együtt az MDF elnökasszonyával Nagy Imre egykori házánál - befolyásos véleményformálók kifogásolták is az ellenzékiek távolmaradását. Az ötvenhatot követő megtorlások túlélő áldozatai - családtagjaik és a forradalom szellemiségének elszánt őrzői pedig abban a temetőben, ahová többnyire arccal a föld felé, szögesdróttal összekötözött kézzel temették névtelen sírokba "az ellenforradalmárokat".

Régóta tudom, és nap mint nap tapasztalom, hogy nem könnyű jól imádkozni - értem ezen most a leggyakoribb, leghétköznapibb változatot, a kérő imát. A keresztény embernek különösen, hiszen nem hiheti "választottabb néphez" tartozónak magát senkinél. Az ószövetségi hívő még fohászkodhatott ellenségei vesztéért (a zsoltárokban is látunk példát erre bőven), a keresztény viszont már mindenkit testvérének kell hogy tekintsen. Ezért aztán nagyon ellentmondásosan cseng a néha - nem igazán végiggondoltan - használt, a fáradhatatlan közös imádkozásra buzdító imahadjárat szó. Nem, mi csak békés szándékkal, és csak a békéért imádkozhatunk. Szentnek hitt ügyeink érdekében tegyük meg mindazt, amit lelkiismeretünk szerint megtehetünk, imádkozhatunk is érte - de senki ellen.

Gondolnunk kell közben arra is, hogy mások esetleg éppen ellenkező kívánságokkal ostromolják a Teremtőt. Vajon áhítatok, alázatok feszülnek ilyenkor egymás ellen az Úr színe előtt? Vajon igazi imádság-e az, amely - kérjen az ember bármit is - nem úgy végződik, hogy "legyen meg a te akaratod"?

Csak aki a szívekbe lát, az ítélhet rólunk is, meg imádságunk őszinteségéről is. Ha késztetést éreznénk netán ilyesféle ítélkezésre, hát imádkozzunk azért is, hogy erősek legyünk ebben a kísértésben. Különben imádságunkból hadjárat lesz. Hogy mások hogyan és miért imádkoznak, lelkük rajta. Nekünk mindenesetre értük is imádkoznunk kell, ha remélni akarjuk, hogy szavaink meghallgatást találnak.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu