Gondolatok egy film margójára

Edith, az életeddel játszol! Valamivel játszani kell...

Nem szeretem ezeket a franciákat. Úgy odavannak maguktól. Hja kérem, ott Európa szívében! Onnan könynyű. Nem szeretem azt a Párizst sem. Nagy szó, van egy furcsa tornyuk. Miféle torony az, drága Eiffel úr? Még jó, hogy nekünk pályaudvart tetszett tervezni. (Még jó, hogy nekünk is tetszett tervezni valamit...) Nem értem ezeket a franciákat. Odavannak azzal a Szajnával is. Hát mi az a Dunához képest? Ugyan már... Folyócska néhány híddal. És diadalív a kis korzikainak. Ez tényleg nevetséges. Aztán az a sok csillogás. Minek az kérem? Minek ennyit pazarolni? Azt mondják, a szerelmeseknek. Ó, igen. De hát minek megy minden szerelmes oda? Otthon nem lehet szeretni? Hogy van ott valami különleges? De micsoda?

És a művészek! Ki érti ezt? Odamennek nyomorogni. Picasso a padlásszobában. A Tuileriák kertjére esik a hó, ő pedig rongyos vásznaival a forró bikaviadalokra gondol.

Nem értem ezeket a franciákat. Mert egy szavukat sem lehet érteni, még ha évekig is tanulja az ember a nyelvüket. Nem, ilyen r hangzó nincs. És nincs és nincs. Hogy van? Csak hallgassam őket? És próbálkozzam Verlaine-versek felolvasásával? Nem, köszönöm, akkor inkább Tóth Árpád fordításai.

És a sanzonok. Hogy tegyek fel egy Edith Piaf-lemezt? Na nem, azt végképp nem. Azt a zenét végképp nem. Mert még el találom sírni magam az ostoba dalokon. Hogy nem ostobák? De igen. És mégis sírok rajtuk? Most van végem. Lebuktam. Mi ez kérem? Én szóltam. Mondtam, hogy nem szeretem ezeket a franciákat. És ki ez a kicsi nő, aki a kék-fehér-piros zászló mellett a franciák nemzeti szimbóluma?

Edith Giovanna Gassion, művésznevén: Piaf, ami az argóban kis verebet jelent. Kis veréb. Szenvedett és énekelt. És élt. Olyan csupa nagybetűkkel. Már megint ez a szentimentalizmus. Hogy ez nem az? Nem. Ez valami más.

És most újra film készült az életéből. Száznegyven perces játékfilm. Két óra dalolás a "Mylordhoz"? Kit érdekel ez ma? Na jó, a franciákon kívül? Hányattatott gyerekkor, szegénysorból való felemelkedés, szerelem, szenvedés, színpad, drogfüggés, halál. Annyi ilyet láttunk már. És a kicsi nő, az a sok titokkal átszőtt alak. Erő, szenvedély. Ugyan már, kit lehet találni ilyen szerepre egyáltalán? Hogy lenyűgöző és fantasztikus és katartikus az alakítás? Így, ennyi jelzővel? Így, ennyi jelzővel. És csodaszép a film? Csodaszép. És a sajtóvetítésen az újságíró kollégák folyton a zsebkendőjüket keresték. Én nem, mert két óra hosszán át el sem raktam. És már egy hete Budapest utcáin úgy járok, mintha Párizsban járnék. És a Duna medrében a Szajnát látom. És mindenre legszívesebben azt mondanám: padam, padam, padam. És kezdem hinni, hogy mindenkinek van egy Párizsa ott belül. Igen, Szajnával, Eiffel- toronnyal, diadalívvel. Hogy mindenkinek van egy Champs Elysées a szívében, ahol jólesik végigsétálnia néha, és van mylordja és szívárnya Párizsa fölött, és a szíve egyik csücskében vannak kis mulatók meg kabarék. A másik csücsökben pedig töménytelen sok szenvedés, üveg abszinttal. Hogy néha picassók vagyunk, akiknek muszáj felszállniuk a belső Párizs felé igyekvő vonatra, még ha nem is fogunk nagy képeket festeni. És van egy sanzonunk, ami csak a miénk.

Hogy miket fecsegek öszsze, mint egy párizsi kofa Zola regényében. Na tessék, teljesen megbolondulok. Szóltam előre: nem szeretem ezeket a franciákat. Főleg akkor nem, ha ilyen gyönyörű filmmel kábítanak, mint ez.

(Piaf /La Mome/, francia, 2007, rendező: Olivier Dahan, főszereplő: Marion Cotillard)

Koncz Veronika

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu