Hallgat az erdő

Már több mint negyedórája jártam a fák között anélkül, hogy akár egyetlen madárhangot hallottam volna. Mint minden ősszel, most is megcsodáltam az éppen induló lombszíneződés utolérhetetlen szépségét, de azért hiányoztak a madarak. Kézbe vettem egy alacsony ágon ülő tölgylevelet, próbáltam számolni, hogy a sárga, vörös, barna és zöld hányféle finom árnyalatát találom az erek mentén, de nem sikerült. Lehetetlen volt eldönteni, hogy a néha még alig látható, egymásba olvadó színek, árnyalatok hol válnak el egymástól.

Még a kezemben tartottam a szépen karéjozott levelet, amikor mégiscsak megszólalt egy madárhang. A szajkó kiáltott. Az erdő egyik őre, aki észrevette, hogy ember jár a fák között, és rekedtes hangján a veszélyre figyelmeztetett. Nyomban rá, talán éppen a mátyás vészkiáltása miatt, csuszka röppent a közeli fára, és kedves "tved-tved" hangját hallatva alaposan megnézett. Utána megkerülte a törzset, majd felfelé kúszott egy darabig és megint rám pillantott. Aztán megfordult és fejjel lefelé kúszva kutatott a kéreg repedéseiben. Közben a párját is megpillantottam egy közeli fa törzsén. A csuszkák példás párkapcsolatban élnek, hím és tojó a költések után, ősszel és télen is összetart, és ragaszkodnak megszokott területükhöz is. A közelebb lévő madár találhatott valamit, mert kopácsolni kezdett. Harkályok módjára kopogott, keményen véste a kérget. Percekig dolgozott, aztán kiemelt valami apróságot, talán egy ott rejtőző lárvát, jóízűen lenyelte, majd komótosan megtörölte a csőrét. Elégedettnek látszott, pedig enynyi munka után talán nagyobb falatot érdemelt volna. A szajkó nem tudott megbékélni velem, megint kiáltott egyet, de aztán, mint aki ezzel megtette kötelességét, elrepült. Fehér háta megvillant néhányszor, aztán eltűnt.

Szél osont az erdőbe, megmozgatta az ágakat, és arról a tölgyfáról, amelyen az imént a csuszka mászkált, egy makk a fejemre pottyant. Októberben kopog az erdő, hull a tölgymakk, a vaddisznók, szarvasok és erdei egerek nagy örömére. Továbbmentem. Az ösvény később egy tarvágásba torkollott, ahol a tőből fakadó sarjak és lágyszárú növények keveredtek egymással. Még virágzott, és nagy sárga foltokat alkotott az észak-amerikai eredetű, de gyorsan terjeszkedő kanadai aranyvessző, kéklett a katáng, nyílt a kisvirágú nenyúljhozzám, és lilásvörösre színeződtek a veresgyűrűsom levelei. Teljes volt a csend, mögöttem és a tarvágás túlsó szélén is hallgatott az erdő. Áprilisban ugyanitt erdei pintyek csattogtak, barátkák és énekes rigók daloltak a fák között, a tarvágásból pedig az erdőirtás után megtelepedett citromsármányok egyszerű, "ci-ci-ci-ci-ci-cűű"-vel visszaadható énekét hallottam. Most csak a lassan hulló levelek zizegtek halkan, és nagyon messze egy valamitől megriadt őzbak riasztott ideges, ugató hangján. Csak amikor újra az erdőbe értem, hallottam megint madarakat. Kék cinegék cserregtek és kutattak rovarok után az ágakon. Néha fejjel lefelé lógva vizsgálgatták a levelek fonákját, és itt is, ott is felcsíptek valamit. Négyen voltak, talán testvérek, az idei költésből származó madarak, amelyek még mindig együtt járnak. Halk hangokkal tartották a kapcsolatot egymással, ha egyikük megszólalt, a másik három nyomban válaszolt valamit. Közelre kerültek, rám-rámnéztek, és néha úgy tűnt, mintha hozzám is beszélnének. De ha így is volt, azt, hogy mit mondtak cserregő hangjukon, sajnos nem értettem.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu