Kérdés

Október hatodikán immár hosszú évtizedek óta napi programjaim közé tartozik, hogy reggel betérek a templomba, és megünneplem a "feledik születésnapomat" (április 6-án születtem), és mindazokat a barátaimat és szeretteimet, akik ugyancsak jubilálnak ezen a napon. És estefelé elballagok az egykori pesti Újépület területén később felállított Batthyány-örökmécseshez, ahol 1849-ben a tizenhárom vértanú tábornokkal egy napon az akkor már több mint egy éve lemondott egykori miniszterelnököt is kivégezték. Imádkozni szoktam itt, a mécsesnél is: a megszokott imák szavain túl egy verset idézve - még ha megkérdőjelezve is -: Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak? És áldó imádság mellett mondják el - szent? - neveinket?

2006-ban is eljött október hatodika, reggel benéztem a templomba, sorra vettem, akiket ilyenkor szoktam. És fohászkodtam egyet azért is, hogy történjék már végre valami ezen a gyászos voltában is emelkedett napon. Annyi történt, hogy a Parlament - pontosabban a benne többséget alkotó koalíció - bizalmat szavazott a tisztségére méltatlanná vált miniszterelnöknek. Annak, aki... - de erről már szóltunk ezeken a hasábokon. Azt azért ne feledjük, hogy egy olyan parlamenti többség szavazta meg azt a "bizalmat", amelyről hírhedett beszédében maga a miniszterelnök tette nyilvánvalóvá, hogy a választópolgárokat hazugságok és "trükkök" árán félrevezetve nyerte el jelenlegi pozícióját.

Délután - az ellenzék felhívására több mint százezerre nőtt a Kossuth téren szeptember 17-e óta tiltakozók tömege. Az ellenzék vezére kitartásra és türelemre intette a demonstrálókat, egyértelművé téve, hogy ő maga nem sürgeti az előrehozott választásokat. Nem tudom, miért... Ő, aki megnyilvánulásaiban határozottan tiltakozik ennek a kormánynak a tevékenysége ellen, biztosan többet tud nálam a nyilvánosság előtt (szinte mindig) árnyékban maradó "mögöttes küzdelmekről", szóval lelke rajta, hogy mit tesz (mit nem tesz), és miért. Én legföljebb reménykedem... Egyebek mellett abban is, hogy az ő fejében is végigfutnak ezekben a napokban az én, Petőfi sorait kissé aktualizáló kérdéseim.

Október hatodikán - ma már elmondhatjuk - két miniszterelnöke veszett el Magyarországnak. Az egyik tisztességben: életét adta azért, mert megpróbált ellene szegülni a nemzetére zúduló ellenséges erőknek. A másik, úgy tűnik, jó egészségben élve veszett el a számunkra - azt a legkevésbé sem mondhatjuk, hogy tisztességben -, amikor a nemzetnek igyekszik ellenállni a nemzet érdekeit semmibe vevő erők és érdekek szolgálatában.

Olyan országban élünk, ahol mára, október 9-ére, hétfőre kiderült, nemcsak a miniszterelnök hazudik gátlástalanul és szünetmentesen, hanem két minisztere is. És lehet, hogy mire ez a cikk nyomdába kerül, mire ezt a lapszámot kézbe veszi az olvasó, már nagyobb számról kellene beszélnünk. Szégyenkezve: mert nem káröröm van bennünk, hanem szégyen - ezek az emberek itthon és külföldön egymás hazug szavába járatják le vágva a magyar demokráciát, amelyben tizenhat éve annyira szerettünk volna bízni. Ezen túl félelmet és felháborodást kelt bennünk, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal legfrissebb nyilatkozata szerint az emberek tétlen jelenléte - a döbbent szemlélők döbbenete - is büntetendő cselekménynek számít immár egy netán kitörő (ki tudja, kik által kiprovokált?) erőszakos esemény helyszínén.

Itt tartunk 2006. október elején-közepén Magyarországon. Unom a politikát - mondja sok ismerősöm. Én is, válaszolom nekik szomorúan. Csakhogy itt nem erről van szó. Hanem hogy - akár mert tűrjük, akár mert (netán) támogatjuk ezt a morális elfajulást - szembe tudjunk nézni magunkkal. Tartsunk végre lelkiismeret-vizsgálatot, és tegyük fel a kérdést: Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak? És áldó imádság mellett mondják el - szent? - neveinket?

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu