Olyan volt, mint egy álom!

Károlyi Ilona Mária Teodomara ferences Mária missziós nővér olyan tüzes lelkesedéssel meséli élete nagy kalandjait, mintha nemrég történtek volna. Huszonkét évig szolgált a leprások között, majd húsz évig németországi spanyol misszióban élt. A kilencvenes évek elején tért vissza Magyarországra. Idén ünnepelte 92. születésnapját.

Ilonka nővér 1914. szeptember 13-án született Budapesten. Gyerekkorát a Wekerle-telepen töltötte, ahol kislányként találkozott először a miszsziós nővérekkel, akik kéregetni jöttek, és tájékoztató füzeteket osztogattak a közösségükről. Megtetszett ez az akkor még csak tizennégy éves kislánynak, és elhatározta, hogy szerzetes lesz. Mivel édesapja elveszítette állását, nem tudta folytatni tanulmányait a polgári iskolában. Kézimunkázni és varrni tanult, hogy ebből némi kiegészítést adhasson a családi kasszába, majd 1934-ben lépett be a rendbe.

A noviciátusi idő letelte után szülei beleegyezésével 1935. március 20-án útnak indult Rómába, az anyaházba. Itt négy lengyel nővér csatlakozott hozzájuk, akikkel Nápolyban hajóra ültek, hogy átkelve az egyenlítőn, tizenhét napos hajóút után megérkezzenek Dél-Amerika legnagyobb városába, Rio de Janeiróba. Ekkor útjaik szétváltak, már csak ketten folytatták a tengeri utat Brazília majd Uruguay partjai mellett, Buenos Aires felé.

Itt egy hétszáz árva gyereket ellátó intézményben dolgozott, a gyerekek között megtanult spanyolul, megkapta az argentin állampolgárságot. "A gyerekek akkor is nagyon csintalanok voltak, nem akartak este lefeküdni, reggel meg nem akartak felkelni. Délelőtt iskolába jártak, délután egy kis varrnivalóval foglalatoskodtak, megírták a leckéjüket, de volt mindennap szabad foglalkozás is számukra" - mesélte élményeit a nővér.

Később a délebbre fekvő Mar Del Plata városba került, ahol szintén gyerekeket bíztak rá. Kis idő múlva kérésére a fővárostól néhány kilométerre lévő lepratelepre ment, ahol súlyos, magatehetetlen betegek is éltek. Akik el tudták magukat látni, azok vásároltak az ott működő üzletben, és főzhettek is. Egyeseknek születtek gyerekeik, akiket azonnal elvittek egy másik intézetbe, ahol egészségesen felnőttek.

"Mikor bementünk a betegzónába, föl kellett venni egy köpenyt, de kesztyűt nem használtunk. Délelőtt dolgoztunk, majd elmentünk ebédelni és délután folytattuk a munkát. Nagyon szerettem a betegeket, mert aranyosak voltak. A leprások minden gyógyszert megkaptak, de mivel akkor még ez gyógyíthatatlan betegség volt, sokan meghaltak" - emlékszik vissza a nővér az ottani életre.

Huszonkét évi szolgálat után a főnöknő utasítására újra Európába került, majd meg kellett szereznie a magyar állampolgárságot. "Ezek után legnagyobb boldogságomra egy németországi spanyol misszióba kaptam meghívást. Osnabrückben töltöttem húsz felejthetetlen évet, ahol az ottani kolónia lelki életét irányítottam. A kilencvenes évek elején nyílt lehetőség a visszajövetelre, amikor megkaptuk régi házunkat. Újra visszakerültem oda, ahonnan elindultam. Olyan ez, mint egy álom!"

Rózsás Andrea

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu