Egy süvöltő halálára

A martonvásári arborétumban friss hó és igazi télies idő fogadott. Hideg volt a reggel, és ha az észak felől érkező jeges szél a fák kopasz ágai közé osont, a fülemet kellett dörzsölnöm. De a február végi tél, bármilyen legyen is, már nem az igazi, és valahol magában hordozza a tavasz üzenetét. Érzik ezt a madarak is. Körben doboltak a harkályok, hangosan fütytyentgetett, trillázott a csuszka, és egy széncinege éppen a fejem felett szólongatta a tavaszt.

- Nyitni-kék! Nyitni-kék! - kiáltotta vagy tízszer egymás után. Amíg hallgattam, Szabó Lőrinc gyönyörű, azonos című verse jutott eszembe. Mert amikor a széncinege megszólal, amikor elhangzik az első nyitni-kék, tudom, a költővel vallom, hogy ha nem is a következő napokban, de rövidesen megérkezik a tavasz.

Szeretem az arborétumokat. A fáknak itt nem kell félniük az erdészet motoros fűrészeitől, reményük lehet arra, hogy tisztes kort érnek meg és óriásokká növekedhetnek. De szeretem ezeket az ember alkotta élőhelyeket azért is, mert rendkívül gazdag a madárviláguk. Még ilyenkor télen is. A sétányokon ballagva a távcső állandóan munkában volt. Az egyik magas tölgyfaágon nagy fakopáncs kopogott szorgalmasan. Sejtett valamit a kéreg alatt, mert kitartóan vagdosta, feszegette, és amikor egy-egy darabka a földre hullott, félrehajtott fejjel mindig utána pillantott. Nem messze tőle csuszkapár szaladgált a fatörzsön. Hol felfelé, hol fejjel lefelé kúszva keresgéltek a kéreg repedéseiben. Odébb hosszú farkú őszapók tornáztak az ágakon. Amíg cserregve beszélgettek egymással, egyre közelebb kerültek, és egyszerre csak azt vettem észre, hogy teljesen körülfogott a tucatnyi madárkából álló kis csapat. Jobbra és balra, néhány méternyire hintáztak a vékony gallyakon, a csillogó sötét szemek félelem nélkül, bizalmasan pillantottak rám. Aztán kicsit odébb röppentek, és ott folytatták a keresést. Valahol kacagva kiáltott a zöld küllő, és nyomban utána hullámvonalban repült végig a fák között. Ez a szép harkály is egyike azoknak a madaraknak, amelyekkel bármilyen évszakban járok is itt, mindig találkozom. Az egyik útkereszteződésnél csak az utolsó pillanatban vett észre, és hangosan riasztva menekült egy fekete rigó, a repkény sűrűjében láthatatlan ökörszem cserregett, és a hajdani jégverem romjai közelében egy alacsony bokorágról vörösbegy csodálkozott rám nagy fekete szemeivel. Pontosan úgy ült, ahogy a képeken látni, tollait kissé felfújva, narancspiros mellénykéjét felém fordítva.

Fenyőfákból álló csoport mellett mentem, amikor váratlanul felhangzott a cinegék éles "sző-sző" vészjele, újra és még hangosabban riasztott a fekete rigó, és recsegő hangján veszélyt kiáltott a szajkó is. Talán húsz méterre tőlem karvaly szürke árnya suhant nesztelenül a fák között. A nagy tisztás felé tartott, ahol a szélső bokrokon néhány süvöltő ült. A vészjeleket hallva felrepültek ugyan, de egyikük, egy szép, piros mellű hím elkésett. Talán csak néhány másodperccel, de ez az életébe került. Hiába próbált menekülni, a kis ragadozó már ott volt. Halk puffanás, piros tollak kóvályogtak a levegőben, és a karvaly már karmaiban vitte áldozatát az arborétum túlsó vége felé. Mire utánuk néztem, már el is tűntek a fák között.

A támadás után néhány percig csend volt. Aztán valahol dobolni kezdett egy harkály, a törzsön szaladgált, és közben hangosan trillázott a csuszka, és újra tavaszt kiáltottak a sárga mellényes széncinegék. A veszélyt, az iménti riadót már elfelejtették. Az apró, mindennapos tragédiára csak a havon pirosló tollacskák emlékeztettek. Mintha frissen hullott vércseppek lettek volna.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu