Illés Sándor

Embernek lenni

János bácsi távoli rokonunk volt, és gyermekkoromban gyakran bekopogott hozzánk. A mama szerint a pálinkáért, amivel apám mindig megkínálta. Engem különösen kedvelt, kézen fogott olykor, és együtt csatangoltunk végig a piacon. A vásárokra is vele jártam, emlékszem, meg-megálltunk egy-egy sátor előtt, és akkor igyekezett eligazítani engem a világ bonyolult dolgaiban.

Többször kifejtette, hogy legnagyobb értéknek az emberséget tartja. És a tudást! Szerinte csak akkor érvényesülhet az ember, ha mindent alaposan megtanul. És ha lelke is van. Tartása.

"Nézd ezt a lószerszámot - mutatta egyszer a vásáron -, mestermunka. Ha ilyen szerszámba öltöztetik a lovat, akkor még a járása is más!..."

Nem is vásárolt soha bóvlit, a nagyapa is becsülte őt, és sok fontos dologgal megbízta. Veteményezett, betakarított, jelen volt minden disznóöléskor, ő fűszerezte meg a kolbásztölteléket. Úgy hírlett, hogy János bácsi rakja a legszebb szalmakazlakat, ő hajazza be a gabonaasztagokat, ért a metszéshez és sok egyéb paraszti munkához.

"Az ember úgy szedegeti össze a tudását, az emberségét, mint az éhes galamb a szemet" - szokta mondogatni, és ilyenkor felnézett az égre, mintha onnan várna segítséget, helyeslést. Az ég azonban hallgatott, de később a történelem igazolta minden szavát.

Példamutató életének egyik hátborzongató jelenetére még ma is sokszor gondolok. Kigyulladt a falunkban egy ház, riasztották az önkéntes tűzoltókat, de addig is, amíg azok a helyszínre érkeztek, a szomszédság élére állt János bácsi. Pillanatok alatt felzörgette az utcát, jajveszékelve, a tűz meg csak lobogott.

Nem is a házat féltették és mentették volna, hanem egy anyát, az is bennrekedt csecsemőjével.

Végül is János bácsi jelenlétének és bátorságának köszönhette megmenekülését, az öreg bezúzta az ablakot, bemászott és kiadta az égő szobából először a csecsemőt, aztán meg kivonszolta a kissé megperzselődött mamát is.

Az összesereglettek megéljenezték. De volt utána hivatalos ünneplés is. A falu szerb csendőr vezetője maga elé rendelte János bácsit és a mentésben segédkező társait, majd a jegyző egy borítékban jutalmat adott át neki. Beszédet is mondott, persze szerbül, János bácsi nem értette. De amikor megveregette a vállát a község vezetője, azt válaszolta egy tétova vállrándítással:

"Köszönöm, de hát ez természetes, hiszen emberek vagyunk!"

Sokszor eszembe jutott azóta az öreg. Tűnődtem is eleget ezen a válaszon.

Mert ezt megértettem, amit nekem gyerekkoromban mondott a vásárokon, egy-egy árucikket dicsérve. Hogy mindent nagyon meg kell tanulni, s ne maradjon az ember szégyenszemre kontár, mert azokból úgyis sok van a világon.

De hogy az emberséget és a magyarságot is tanulni kell, mint a mesterséget? Ezt sehogyan sem értettem. Bár ha belegondolok az akkori bácskai életkörülményekbe, a kisebbségi sors jó alkalmat kínált a tanulásra ezen a téren is.

Mindennapi lehetőséget. És a bácskaiak közül meg is tanultak sokan embernek lenni. Magyarnak maradni.

Megmutatkozott ez a háború utáni népirtások idején.

Csak két esetet idézek.

Amikor a partizánok Tito vezetésével visszatértek a falunkba, beterelték a riadt lakosság egy részét a községháza udvarára. Közöttük volt az öreg Bujdosó is. Botokkal verték a népet, véresen rogytak a kövezetre az ártatlan magyarok. Ekkor két partizán lobogtatva hozott egy magyar trikolórt. Címeres zászlót. Az öreg Bujdosó előtt meglengették, és azt mondták neki, ha leköpi, hazaengedik. Nemet intett. Erre bicskával kivágták a nyelvét, majd agyonlőtték.

Vagy a másik eset. A kivégzésre felsorakoztatottak a temető tömegsírjában voltak már, csak egy legény állt még rendületlenül a sír szélén. Kamenyák Pista. A Himnuszt énekelte.

Igen, azóta tudom, hogy az emberséget is jól meg kell tanulni. Csak így tökéletes az ember. Van, aki még nem tudja?

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu