HÍVOM A CSALÁDOKAT...

...és küldöm 2006 februárjában

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a családi élet mellett álltok!

Februárban: küldöm a család öregeit a fiatalokhoz, a fiatal generációt az idősebbekhez. Vállaljuk a felelősséget egymás iránt, törődjünk egymás testi-lelki jólétével. Ha a fiatalok kevés idejükből szánnak az öregjeikre is, az idősebbek pedig szívesen hallgatják meg a nyomukba lépő generációt, szebbé, reménytelibbé válik mindannyiuk élete.

Rómában, a capitoliumi múzeumban van egy megrendítő, hellén kori szobor, a "részeges öreg". Egy idős embert ábrázol, jókora kancsóval ölében. Magánya, reménytelensége, elhagyatottsága tükröződik ég felé fordított szenvedő arcán. Lehet, hogy tényleg részeges, de ha ránézünk, megesik rajta a szívünk. Az öregek helyzete nemcsak napjainkban nehéz, minden korban gondot okoztak azok, akik már nem produktívak, akik "már megették kenyerük javát". Gond ez a szegény és gazdag társadalmakban egyaránt, hiszen az öregnek legalább annyi figyelmességre, szeretetmegnyilvánulásra van szüksége, mint testi, anyagi ellátásra. Gyakran tapasztaljuk, hogy a társadalom a fiatal, egészséges, anyagi értéket termelő embert részesíti előnyben, az idősebb, életük delén túljutottakat nem méltányolja. A délceg fiatalok sokszor nem veszik tudomásul, hogy egyszer ők is öregek lesznek, vagy ha nem, fiatalon fejezik be életüket. Korunk különös ellentmondása, hogy az öregek aránya egyre növekszik, a fiatalok mégis szívesen megfeledkeznének róluk.

A Szentírás is bátor realizmussal mutat rá az élet esendőségére és a kérlelhetetlenül elfutó időre: "Gondolj Teremtődre ifjúságod napján, mielőtt elkövetkeznek a nyomorúságos napok, s eljönnek az esztendők, amelyekről azt mondod: ezek nincsenek kedvem szerint!" (Préd 12,1) A Szentírás képe az élet értékéről ugyanakkor nagyon pozitív: az ember mindig Isten képmása marad, minden életkornak megvan a maga szépsége és megvannak sajátos feladatai. Ebben a hónapban ünnepeljük Gyertyaszentelő Boldogaszszonyt. Mária és József a templomba viszik Jézust, hogy mint elsőszülöttet a törvény szerint az Úrnak szenteljék, és találkoznak az agg Simeonnal, aki mellett ott találjuk Annát, a nyolcvannégy éves özvegyasszonyt is. Erre az ünnepre úgy is tekinthetünk, mint három nemzedék találkozásának ünnepére. Indítson bennünket ez arra, hogy újítsuk meg a nemzedékek találkozása iránti készségünket családjainkban, egyházközségi és mozgalmi csoportjainkban.

Annál is inkább szükség van a generációk egymásra figyelésére, mivel korunkban sokan az első helyre az ember közvetlen hasznosságát és termelékenységét állítják. Ennek a magatartásnak a következtében az úgynevezett harmadik életkort gyakran megvetik, és az öregeket arra késztetik, hogy feltegyék maguknak a kérdést, vajon létüknek van-e még valami haszna? Sőt, egyesek odáig merészkednek, hogy sürgetve javasolják az eutanáziát mint a nehéz helyzetek megoldását.

Szeretnénk szívünkben hordozni a Szentírás bölcsességét: "Ősz fő előtt kelj fel, s tiszteld az öregember személyét!" (Lev 19,32). Az idősek tisztelete hármas kötelezettséget jelent: elfogadni, támogatni és értékelni őket. Az igazán emberi civilizációhoz hozzátartozik, hogy a nemzedékek tisztelettel és szeretettel forduljanak egymáshoz. Már Ciceró megírta, hogy "az öregség terhe könnyebben viselhető azoknak, akik érzik a fiatalok megbecsülését és szeretetét". (vö. II. János Pál pápa levele az idősekhez, 1999. 6-12 p.)

Jóllehet már egyre ritkább, hogy nagy családok élnek együtt, mégis a család teszi leginkább lehetővé a különböző korú nemzedékek közötti érintkezést. Az idősek egy részében erős a segítőkészség, örömmel kamatoztatják tapasztalataikat. Hálásak azért, ha hasznukat veszik a családban. Erőt, örömet adhat nekik, ha felelősséget vállalhatnak a fiaikért. A családon belül és kívül minél több alkalmat kell nekik adni, hogy segíthessenek. A nagyszülők nemcsak tehermentesíteni tudják a fiatalokat, de jelenlétük gyógyító is lehet. Ugyanakkor ők is védelmet kaphatnak felnövekvő gyermekeiktől, unokáiktól (vö. A boldogabb családokért, 72. pont; az MKPK körlevele. 1999.).

Egy megözvegyült, nyolcvanon túli nagyapa, aki a családban élt és már hosszabb ideje magatehetetlenül feküdt, mindig szeretetteljes mosollyal fogadta a családtagok gondoskodását. A kérdésre, hogy hogyan tud ennyi szenvedés közepette is derűsen mosolyogni, azt válaszolta: "Most már csak ezt tudom nekik adni." A napos oldalon járt, egész életében adni akart, ebben lelte örömét. Öröme átsugárzott környezetére is, a fiatalok szívesen gondoskodtak róla.

Hányszor halljuk az öregebbektől: ugyan, ezek a mai fiatalok, meg sem érdemlik, hogy törődjek velük! A fiatalok pedig csak legyintenek, ha az öreg megszólal: már megint kezdi, hogy "bezzeg az én időmben!" Tudatosítsuk magunkban egymás iránti felelősségünket! A szülők felelőssége gyermekeik iránt nemcsak a nagykorúságig terjed, a gyermekek felelősségének mércéje pedig nem lehet csupán a hála. Amikor az idősebbek emlékeikkel, múltjukkal hozakodnak elő, gyökereinkre irányítják a figyelmet, tapasztalataikkal szeretnének segíteni. Az ifjaknak pedig akkor is szüksége van elődeik tapasztalataira, ha már egy másik, megváltozott világban élnek. Sokat tanulhatnak az idősebbek sikereiből és kudarcaiból, megvalósult és meghiúsult álmaiból. Ugyanakkor mennyire gazdagító lehet azokról a problémákról, nehézségekről és örömökről értesülni, amelyeket azok élnek át, akikért az öregebbek egész életükben fáradoztak! Törekedjünk egymást mélyebben megérteni, jobban megismerni, lássuk meg és keressük egymásban az értékeset, az elsajátításra, követésre méltót! A gyökértelen ség és a jövő generációjának értékesebbé válásába vetett remény hiánya egyaránt szomorú dolog.

A fiatal nemzedék az elődök által megalkotott világba születik bele, munkáját az elődök eredményeire építve végezheti. Életük akkor tekinthető értékesnek, ha az idő előrehaladtával saját utódaiknak értékesebb világot tudnak átadni, mint amilyenbe ők beleszülettek. Jaj annak a nemzedéknek, amely mindent előről akar kezdeni, nem törődik az elődök emlékeivel, el akar szakadni gyökereiktől!

Érdemes megfontolnunk II. János Pál pápa szavait: Kedves fiatalok, (...) tiétek a jövő, ahogyan valamikor a most már felnőtt generációé volt, de az számukra már jelenné vált. Ezért a jelenért, minden formájában, a mostani felnőttek a felelősek. Tiétek az a felelősség lesz, amely majd veletek együtt fog jelenné válni, de most még csak jövő. Ha azt mondjuk, hogy tiétek a jövő, akkor az emberi mulandóság kereteiben gondolkodunk, mely állandó elmúlás és haladás a jövő felé (Apostoli levél a világ ifjúságához, 1. 1985). A haladásnak és elmúlásnak ebből a szétválaszthatatlan egységéből fakad az a kötelességünk, hogy családjainkban, közösségeinkben egyre mélyebben rátaláljunk egymásra.

Beszéljétek meg családi körben vagy közösségeitekben:

Ha már házasok vagytok: Mit tudtatok felhasználni gyermekeitek nevelésében szüleitek, nagyszüleitek tapasztalataiból? Mit tehettek azért, hogy idősödő szüleitekben, rokonaitokban ébren maradjon az életöröm, a remény? Házasságotokra figyelve hogyan sikerül a felnövekvő generációra és a titeket útra bocsátó idősebbekre való figyelemben a helyes arányt megtalálni? Hogyan próbáljátok a fiatalok érdeklődését és tiszteletét az idősek iránt felébreszteni? Osszátok meg tapasztalataitokat a nemzedékek közötti feszültségek feloldásáról, a kölcsönös tapintat, az egymásért vállalt áldozat szép példáiból!

Ha még házasság előtt álltok: mit jelent számotokra szüleitek, nagyszüleitek múltja, jelene? Mit láttok követni valónak idős emberek, ismerőseitek példájából? Milyen öregséget kívántok magatoknak? Környezetetekben kik azok az öregek, akikkel szemben felelősséget éreztek?

Küldöm a család minden tagját az előtte járó és az utána következő generációhoz, az egymásban való gazdagodás örömére!

Bíró László,

az MKPK családreferens püspöke,

a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu