Öngyilkos nép-e a magyar?

Beszélgetés Zonda Tamás pszichiáterrel

Eleven hiedelem a magyarságról, hogy depressziós, sírva vigadó nép vagyunk - pedig e sztereotípiát nemigen lehet tényekkel alátámasztani. Amint az sem igaz, hogy az öngyilkosságok tekintetében világviszonylatban az élen járnánk. Zonda Tamás pszichiáter, a téma jeles szakértője azonban óvatos optimizmusra int, s nagyon aggasztónak tartja a téma iránti társadalmi közömbösséget.

Öngyilkos nép-e a magyar? című könyvében történeti kutatásaira támaszkodva cáfolja a velünk kapcsolatos tévhiteket. Miért mégis e vélemény rólunk?

- A történelmünkből levont tapasztalat tükröződése, amit általánosan melankóliának neveznek velünk kapcsolatban. A magyarságnak Mohács óta nagyon szomorú és kudarcokban bővelkedő sors jutott. Ezt valahogy ki kell heverni, valószínűleg ki is fogjuk, de az történelmi evidencia, hogy ötszáz év óta valaki mindig uralkodott fölöttünk, nem lehettünk önmagunk, állandóan alkalmazkodnunk kellett, folyamatosan túlélési technikákat voltunk kénytelenek kieszelni. Ugyan miért lennénk olyan jókedvűek?

Egy másik tévhit: olykor még ma is azzal szembesülünk a médiában, hogy az öngyilkosságok számát tekintve elsők vagyunk a világon.

- A XX. században csakugyan nagyon magas volt az öngyilkosságok aránya Magyarországon. 1968 és 1987 között magasan "világelsők" voltunk. A külföldi szakemberek elképedve kérdezgették, miért van ez. Nem tudtuk megmagyarázni, mert nem volt lehetőségünk több tudományágat bevonó kutatások végzésére.

1988-tól azonban olyan komoly csökkenés következett be, amilyen máshol nem volt megfigyelhető: 2003-ig több mint harminc százalékkal esett vissza a hazai öngyilkosságok aránya. Ez nagyon örömteli fejlemény, de nem ad okot a túlzott optimizmusra, hiszen így is az ötödik-hatodik helyen állunk a világ országai sorában.

A legrosszabb mutatók nem a vad diktatúrában voltak, hanem a "puha" Kádár-rendszer idején...

- Akkor persze mi voltunk a "legvidámabb barakk", "gulyáskommunizmus" volt nálunk, viszont az alkoholizmus- és öngyilkossági statisztikákkal nem lehet vitatkozni. E két összefüggő probléma mutatói akkor voltak a legmagasabbak, és mindmáig ez a két legsúlyosabb mentálhigiénés problémánk.

Mi okozhatta az öngyilkosságok számának fordulatát - egyértelműen a Kádár-rezsim végén?

- 1988-ban a rendszerváltás minden előjele érezhető volt, a régi rend szétesése már nyilvánvalóan elindult. A társadalom minden tagja, többé vagy kevésbé, de nagy izgalommal, kíváncsian várta, mi fog történni. A nagy, izgalommal teli várakozás akár önmagában is meg tudja magyarázni a markáns csökkenést. Bár vannak szakmai vitáim olyanokkal, akik azt mondják: nem valószínű, hogy politikai változások ennyire mélyen és gyorsan tudnának hatni. Egy fontos tényezőre mindenképpen felhívnám a figyelmet: a rendszerváltás óta lehetőségünk van társadalmi szintű protestálásokra, amelyeknek jelentős indulatlevezető hatásuk van. Ha kell, sztrájkolhatunk, bírósághoz fordulhatunk. A Kádár-rendszerben egy tüntetés vagy egy nem hivatalos március 15-i megemlékezés durva megtorlást vont maga után. Az akkoriban elfojtott sok-sok indulatot az emberek egy része önmaga ellen fordította. Az igazán izgalmas kérdés az, vajon miért folytatódott a csökkenés, miután a rendszerváltást követő évek során hamarosan kiderült: nem minden fenékig tejfel, és nem fogunk rögtön például Ausztria szintjén élni. E kérdések megválaszolása azonban nem lehetséges kiterjedt kutatások nélkül.

Mit ért azon, hogy az öngyilkosságok számának csökkenése ellenére nincs okunk a felhőtlen optimizmusra?

- Persze egyetlen ember életben maradása is rendkívül jelentős eredmény, nemhogy évente ezerötszázé, ami egy nagyobb falu lélekszáma (tudniillik ennyivel kevesebb öngyilkos van ma hazánkban). De vannak aggasztó mutatók is: például a durva kivitelezésű öngyilkosságok száma relatíve emelkedett. A csökkenés oka az is, hogy az öngyilkossá nyilvánítás fegyelme lazult, és a szaporodó droghalálok sem kerülnek be az öngyilkossági statisztikába, mert nem lehet eldönteni, szándékos vagy véletlen volt-e a túladagolás, tehát a csökkenésnek több oka van, ezt gondosan elemezni kellene.

Részletesen ír arról könyvében, hogy nemcsak időben, hanem térben is különbség figyelhető meg a rendelkezésre álló hazai statisztikákban...

- Csaknem másfél évszázada jelentős területi eltérés tapasztalható a nyugati és a déli-délkeleti országrész között. Az Alföldön a XIX. századtól fogva kétszer-háromszor magasabb az öngyilkosságok száma, mint a nyugat-dunántúli megyékben, s ez jelenleg is így van. Az országos csökkenés tehát nem érintette ezt a trendet. Az okok felismerése érdekében összehasonlító kutatásokat kellene végezni, azonos módszerrel, egy időben, nagy létszámú mintákon az alföldi és a nyugati megyékben. 2000-ben egyetlen - ezer-ezer főre kiterjedő - kutatásra volt pénzünk, Bács-Kiskun és Vas megyében. Ennek értékelése megtörtént. Az egyik legjelentősebb - mondhatni az egyetlen szignifikáns - különbség az volt, hogy a vasi emberek körében lényegesen magasabb a vallásosság aránya, elkötelezettebbek, sokkal jobban befolyásolja az életvitelüket, döntéseiket a vallásosság, mint a Bács-Kiskun megyében élőkét. Egyébként az egészséges életmód - a dohányzás, az alkohol kerülése - is lényegesen gyakoribb a vallásos népesség esetében. Azt tudjuk, hogy Magyarországon elég lanyha vallásos légkör van, szemben például a lengyelekkel, ahol az öngyilkosságok száma egyharmada a hazainak. A katolikus Spanyol-, Olaszországban és Portugáliában is nagyságrendekkel kevesebb az önmaguk ellen forduló emberek száma, mint nálunk.

Többször említette a kutatások hiányát. Miért nem jutnak előbbre?

- Évtizedek óta nem tudjuk elérni, hogy - hasonlóan például az alkoholproblémához - az öngyilkosság-kutatásnak is legyen központi intézete, vagy csak egy irodája, amely folyamatosan figyelné a hazai helyzetet, s ennek ismeretében megalapozott tanácsokat tudna adni a prevenció megszervezéséhez. Tartaná a kapcsolatot a médiával, amelynek hihetetlen nagy szerepe lehetne e témában. Kidolgozhatnánk egy nemzeti prevenciós stratégiát, ahogyan azt már a legtöbb nyugati ország megtette. Megdöbbentő, hogy a magyar társadalom és a mindenkori hatalom teljesen süket erre az egyáltalán nem mellékes problémára. A rendszerváltáskor készítettem egy nemzeti prevenciós programot - senki sem kíváncsi rá. 1988 óta minden illetékes miniszternek és szervezetnek elküldtem: mindig rendkívül ügyesen megfogalmazott visszautasítás volt a válasz.

Gondolom, anyagi problémákra hivatkoztak...

- Nem hiszem, hogy ne telne egy nagyon szerény összegből működő központra. Minket leszámítva most már nemcsak nyugaton, hanem majdnem valamennyi volt szocialista országban van ilyen intézmény. A társadalmat és a politikai vezetést ott egyaránt érdekli ez a probléma, még azokban az államokban is - például Csehországban -, ahol alacsonyabb az öngyilkossági ráta, mint nálunk.

Az "állam" érdektelen. Mi a helyzet az egyházakkal? Milyen szerepük lehet a megelőzésben?

- Az általam írt prevenciós programban külön fejezet foglalkozik az egyházak feladataival. A hitoktatástól a prédikációkon át számos olyan területe van az egyházi életnek, ahol megjelenhetne a megelőző tevékenység. A legnagyobb hazai felekezetként a katolikus egyház is támogathatná a kutatások, vagy később a prevenciós program beindítását, hiszen közös ügyünkről van szó. És nem is anyagi támogatásra gondolok itt.

Az orvostudomány fejlődése következtében ma már nagyon sok olyan ember marad életben, akik korábban bizony értelmetlenül meghaltak volna. Velük beszélgetve kiderül: nem kis százalékuk nem akart meghalni, csak nem tudta maga megoldani az éppen aktuális krízishelyzetét, s kétségbeesésében fordult önmaga ellen, akár azért, mert így akarta felhívni magára környezete figyelmét, így kért segítséget. A pszichoterápia vagy akár az egyházi lelkigondozás során ezek a problémák feloldhatók lennének az esetek egy jó részében. Például erre is kellene az említett központ és különböző programjai. Ha sikerülne áttörni a közömbösség falát.

Szigeti László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu