Múltidéző

Feri bácsi mesél

Az Új Embernél töltött hajdani éveim legszebb és legharmonikusabb emlékei között kivételesen szépek azok az órák, amelyeket Sinkó Ferenccel tölthettem. Remek humora volt, rengeteg ismeretet birtokolt a két világháború közötti katolikus irodalomról és a felvidéki kezdeményezésekről, amelyeknek ő is részese volt. Sosem értettem, hogy ezekről miért nem írt, miért csak anekdotákba burkolva beszélt róluk. Talán ő is áldozata lett annak a levegőtlen, búra alatti létnek, amely a szocialistának minősített korban oly sok tehetség pályáját vágta el, sokukat arra kényszerítve, hogy véleményét kódolva, rejtegetve mondja el. Az Új Emberben hosszú ideig még arra sem nyílt módja, hogy ilyesformán írjon, hiszen az éber cenzúra azonnal lecsapott volna, jól sejtve, hogy az allegorikus kifejezésmód iránt fogékony olvasók azonnal megértették volna az "üzenet" lényegét. Mert azokban a fabulákban, mesékben, amelyekben Sinkó Ferenc megpróbálta kiírni magából csalódottságát és rettenetét, nem állatok a főszereplők, hanem elállatiasodott emberek, akikből olykor a korszak farkasai lettek, elárulva hajdani ideáljaikat, kiszolgálva, néha túllicitálva a hatalom elvárásait. Ezekből jelentetett meg vékony kötetnyit a Szent István Társulat A szamár királysága címmel a szerző fia, Sinkó Péter magyarázó szavaival.

Ebéd utánra rendszerint végeztem kiadóhivatali tevékenységemmel, a csekkek beírásával vagy az adréma gépnél a címek "lehúzásával". Ilyenkor beóvakodtam a szerkesztőségi szobába. Az Új Ember mára legendává nemesedett munkatársai a kopott, zöld huzattal borított fotelokban szunyókáltak. Csak Feri bácsi üldögélt íróasztalánál, rendkívül szép, remekül olvasható kézírásával töltve meg lapok sorát. (Mi lett ezekkel a lapokkal?)

"Na, gyere - mondta, amikor meglátott -, húzz ide egy széket! De halkan, nehogy fölébredjenek!"

Megkezdődött az óra. A tanítások felejthetetlen órái. Úgy beszélt a legsúlyosabb kérdésekről, mintha mesét mondana. De amiről beszélt, nem mese volt, hanem a katolikus szellemiség öntudatra ébredése, amelynek - ezt nem győzöm hangsúlyozni - ő is mozgatója és részese volt.

Ilyesformán olvastam ezt a fabulagyűjteményt. Meséket, egy csúf korszakból és korszakról, amely félig-meddig megfojtotta a mesélőt is.

Nem voltam már - és még - az Új Embernél, amikor "kinyírták". Miért? Ki? Milyen érvekkel? Fogalmam sincs róla, pedig ez sem érdektelen történet, csak éppen nem mese, hanem egy korszak természetrajzának része.

Álltunk a Margit híd pesti hídfőjénél. Sápadt volt, roszszul nézett ki. De azt azért megéltük, hogy írásait boldogan közölhettem a lapban. Akkor jöttem rá, hogy verseket is írt, de meséit csak most ismerhettem meg.

Nekem kellett mondanom porhüvelye fölött a búcsúztatót. Sírba helyeztük testét, de a lelke halhatatlan.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu