"Nem tettünk többet, mint ami kötelességünk"

A Holokauszt Nemzetközi Emléknapja, amely mindig a zsidó naptár szerinti niszán hónap huszonhetedik napján van, idén január 27-re esik. E mozgó ünnepen emlékezünk meg arról, hogy 1943-ban ezen a napon lázadt fel a varsói gettó. Lapunkban ebből az alkalomból Pálmai Godofréd bencés szerzetes élményeit idézzük, aki 1944-ben növendékként élt Pannonhalmán, ahol rendjének embermentő szolgálata folyt.

- A tankcsapdák ásásából hazajőve, amelyre kivezényeltek minket is, megdöbbenve láttuk, hogy a növendékasztalnál mindig ott állt három-négy - minden nap más - új növendék beöltözve. Ők mind olyan fiatal fiúk, diákok, leventék voltak, akiket így mentettünk meg. Tudomásul vettük, hogy "szép a szaporulat" a bencéseknél. Voltak aztán, akik meg is maradtak a rendnél, letették a fogadalmakat, pappá szentelték őket - hiszen nem mind zsidó volt -, és persze voltak, akik egy idő után, szépen megköszönve a segítséget elmentek.

Egyre több kallódó gyermek volt Pannonhalmán - ez volt tulajdonképpen a Vöröskereszt indoka arra, hogy miért vegye nemzetközi védelme alá a kolostort. Abban az időben nagyon sok gyerek kószált az országúton, és a környékbeliek mind tudták, hogy ezeket fel kell küldeni a "várba", mert ott befogadják őket. Kaptak új ruhát, cipőt, megmosdattuk őket, elláttuk a betegeket, tanítást szerveztünk a számukra. Később, amikor jöttek a szovjet katonák, akik érdeklődtek Pannonhalma, illetve a menekültek iránt, akiknek értékeik is voltak - és muszáj volt őket körülvezetni -, mindenütt játszó gyerekekbe botlottak. De azt nem vették észre, hogy mindig ugyanazok a gyerekek játszanak, fogócskáznak, mert ahogy vezették körbe a katonákat, mindig átcsoportosítottuk a gyerekeket. A szovjet katonák nagyon szerették a kisgyerekeket, legalábbis én sehol nem láttam velük szemben atrocitást. S végül ez segített a kolostoron.

Háromezer menekült élt a monostorban, az összes folyosó tele volt szalmazsákkal, amikor a front keresztülvonult nálunk. Nehéz volt aztán elbúcsúzni tőlük, és sokan közülük nehezen mentek vissza a civil életbe. De nem voltak olyan lehetőségeink, hogy ennyi menekültet hosszabb ideig el tudjunk látni. Napjában egyszer tudtunk csak enni adni nekik.

Nagyon kellett vigyázni, hogy olyanok, akiket kifejezetten keresnek, zsidót vagy katonaszökevényt, illetve olyan férfit, akit hadra lehetett fogni, ne találjanak nálunk. A németek megmondták, akkor nem ismerik el a nemzetközi védettséget. Tudunk róla, hogy provokátort is küldtek, aki menekültként jelentkezett. Olyan konspiratív hallgatásra volt szükség, hogy még az egy családhoz tartozók se tudják egymásról, hogy nálunk vannak. Veszedelmes lett volna még az is, hogy a szülő tudja, hogy a gyereke ott van nálunk, vagy fordítva.

Grósz Györgynek, aki ugyancsak menekült volt a transzportból, a főapát, Kelemen Krizosztom inasa adott ruhát, és ő rejtegette. Volt, hogy a vastag fal dupla ajtaja között bújt meg, és hallotta, hogy a főapáti szobában Kelemen Krizosztomot győzködik a nyilasok géppisztollyal a nyakukban, hogy mondja meg, vannak-e menekültek, és ha igen, adja ki őket. Szegény Gyuri halálra váltan hallgatta őket. Aztán ő lett az a Geréb György professzor, aki Szegedről köszönte meg pannonhalmi megmenekülését.

Amikor az egyházak embermentő munkájáról kérdeznek, két idézetet szoktam említeni. Az egyik a Talmudból ismert: "Aki megment egy életet, az megmenti az egész világot." A másik Lukács evangéliumából való: "Miután mindent megtettetek, amire parancsot kaptatok, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, nem tettünk többet, mint ami kötelességünk."

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu