Őszi réteken

Csak a lassan mozgó, vörhenyes foltot láttam a bokrok között, aztán az ágak szétnyíltak, és egy őzbak nézett ki közülük. Szépen gyöngyözött agancsos feje felém fordult, és az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy engem néz. De elég messze és mozdulatlanul álltam, az őzek látása pedig jócskán elmarad a szaglásuk és a hallásuk mögött. Eszembe jutott: a Tisza alsó folyásánál, Algyő közelében, a Sasér rezervátum ártéri erdejében lévő nagy tisztáson évekkel ezelőtt legelésző őzsutát pillantottam meg. Nem volt messzebb harminc méternél, és bár semmi takarásom nem volt, megpróbáltam közelebb menni hozzá. Amikor lehajtotta fejét a fűbe, mindig néhány óvatos lépést tettem, azután megálltam. Időnként körülkémlelt, ilyenkor pillantása keresztülsiklott rajtam is, de nyugodtan legelt tovább. Nem tudom, milyen közel jutottam volna hozzá, ha nem fordul a szél. Addig az őz felől lengedezett, aztán egyszerre a tarkómon éreztem. A suta abban a pillanatban felkapta a fejét, és hatalmas ugrásokkal menekült az erdő felé.

A bak a bokrok előtt közben unottan csipegetett a fűben. Biztonságban érezte magát, nem sejtette, hogy ott állok a közelében. A szelem jó volt, megpróbáltam ugyanazt eljátszani, ami a Sasérben majdnem sikerült. Néhány lépésenként közeledtem a nyugodtan legelő állathoz, közben mindig mozdulatlanná dermedtem. Egy ideig jól ment minden, de a sors ismét közbeszólt. Ezúttal nem a szél fordult, hanem a bak emelte fel a fejét váratlanul, nyomban azután, hogy legelni kezdett. Nem számítottam rá, éppen előbbre léptem, és a mozgást persze nyomban észrevette. Egy pillanatig dermedten állt, aztán néhány gyors ugrással a sűrű szélén termett és eltűnt. Percek múlva már jóval távolabbról hallottam ideges riasztását.

Reggel még párafoszlányok úsztak a rét felett, de ahogy a nap egyre magasabbra emelkedett, eltűntek, csak a milliónyi harmatcsepp csillogott apró gyémántokként a fűszálakon és a közéjük feszített pókhálókon. Őszi reggeleken látni igazán, milyen sok pók les zsákmányra a fű között. Később, amikor a nap már felszívta a vízcseppeket, a hálók alig láthatók, erről a beléjük akadt szúnyogok és legyek tudnának mesélni.

Erdei pacsirta repült a magasban. Délnek tartott, de mielőtt eltűnt volna, énekelt egy sort. A kedves "dlü-dlü-dlü-lu-lu-lu" hangok a tavaszt, a budaörsi kopár dombok felett keringő madarakat juttatták eszembe. Az erdei pacsirták októberben vonulnak téli szállásuk felé, és kedves szokásuk, hogy néha ilyenkor is énekelnek. Csupán egy-egy strófát, de ez számomra, bárhol hallom is meg, mindig örömet jelent.

Nem messze jókora vadrózsabokor állt, telis-tele élénkpiros csipkebogyóval. A legfelső ágon cigánycsuk ült, távolabb, egy galagonyán is láttam egyet. A cigánycsuk is vonuló madár, Európa déli felén tölti a téli hónapokat. A hazánkban gyűrűzöttek közül néhányat Olaszországból jelentettek vissza, azaz ott lőtték le őket. Sajnos a déli országokban, különösen Olasz- és Franciaországban, minden ősszel ma is százezerszámra pusztítják legszebb hangú énekesmadarainkat. Néztem a két cigánycsukot. Rövidesen, talán már holnap útnak indulnak, de a rájuk leskelődő veszélyekről szerencsére mit sem tudnak. Sajnos nem szólhatunk hozzájuk, de legalább gondolatban jó utat és szerencsés hazatérést kívántam mindkettőjüknek.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu