A szolgáló Krisztus képviselői

Miért kell nekünk állandó diakónus? (1.)

Az állandó diakónus prófétai jel. A mindennapi életben, a rászorulók segítésekor és az oltárnál is a bajbajutottakat, a szegényeket képviseli. A miséző pap mellett állva arra a Krisztusra emlékeztet, aki szolgálni akart, s minden ínségükben odalépett az emberekhez. A diakónus puszta jelenléte is sok szónál beszédesebben tarthatja ébren az egyház lelkiismeretét: az emberek felé forduló szeretet szelleme és gyakorlata - azaz a diakónia - leválaszthatatlan része életének. Azokat is figyelmeztetheti megjelenése, akik az egyházban nem a szolgálót, hanem csak a szolgáltatót látják, a vallás heti elérhetőségét. Ehhez persze fontos lenne feleleveníteni az ősegyház idejétől meglévő, de a századok során alámerült hivatás teológiai és szimbolikus tartalmának ismeretét.

Az önálló és életre szóló diakónusi hivatás újraéledése a II. vatikáni zsinat eredménye. Az "első" állandó diakónusokat 1968-ban szentelték Németországban.

Számuk 2005-re a világegyház százharminckét országában csaknem harminckétezerre emelkedett. Magyarországon jelenleg hatvanegy állandó diakónus teljesít szolgálatot.

II. János Pál pápa 1987-ben az amerikai Detroitban találkozott először diakónusok nagy csoportjával (az eseményen 2900 diakónus, valamint házastársaik vettek részt). A Szentatya e hivatás felelevenedését egyenesen a "Szentlélek működése nagy és látható jelének" nevezte.

Az állandó diakonátust feléledése kezdetétől kíséri egy gyakorlati jellegű tévedés, amely sajnos a mai napig kíséri a vele kapcsolatos vélekedést. A papság számának korunkra jellemző csökkenése meghatározza az önálló diakónusi hivatásra vonatkozó véleményeket, döntéseket. Ugyanis sokszor és sok helyütt a hiányzó pap helyettesítésére alkalmazzák a diakónusokat. Ezért csaknem napjainkig tartja magát az a vélemény, hogy az állandó diakónus "pappótlék", s egyébként is olyasvalaki, aki menet közben, a "szemináriumi élet útjának felén" meggondolta magát. Erre azonban adódik a kérdés: miért kell valakit diakónussá szentelni, hiszen a pap lelkipásztori feladataival - a misézést, a gyóntatást és a betegek szentségének kiszolgáltatását leszámítva - szükség esetén egy "civil" keresztény is megbízható?

Az önálló diakónusi hivatás képének alakulását befolyásolja az is, hogy - amint a világ számos részén, úgy nálunk is - az első diakónusnemzedék képviselői csakugyan hajdani szeminaristák közül kerültek ki. Idő kell ahhoz, hogy e küldetés sajátos természete és mélysége közismertté váljék az egyház tagjai számára.

A világegyházi kezdetek idején, számunkra a "népi demokrácia" (v)álságos évtizedeiben persze szó sem lehetett az állandó diakónusi szolgálat bevezetéséről. Ennek következtében Magyarországon e hivatás mind gazdagabb külföldi teológiai kifejtése is jórészt ismeretlen maradt, hiszen "nem volt rá szükség". Az állandó diakonátus kérdésében aztán a rendszerváltozás sem hozott igazi fordulatot, csak a lehetőséget. Különböző mértékben, de több egyházmegyei szinódus is foglalkozott a kérdéssel az elmúlt években, jelentős változás azonban nem történt a működési keretek tisztázása, a képzés - azaz a cselekvés területén.

"Jelenleg nem folyik hivatásébresztés, hivatástisztázás; az egyház(i vezetés) valójában nem hív erre a szolgálatra, hanem legjobb esetben is csak elfogadja a jelentkezést. Ha komoly értéknek és az egyház élete gazdagodásának tekintenénk a diakonátust, akkor meg kellene szólítani a potenciális hivatásokat. Ez elsősorban a közösségeiket ismerő plébánosok és az egyházmegyei hivatásgondozók feladata lehetne" - írja egyik tanulmányában Molnár Ferenc diakónus.

Érdemes mindezzel kapcsolatban megfontolnunk Walter Kasper bíboros szavait, aki egy 1997-es előadásában többek között a következőket mondta: "Mivel diakónia nélkül nincs egyház, és mivel az egyháznak saját hivatala van a diakóniára, nem lenne rossz, ha minden egyházközségben volna diakónus. Ez nem pénzügyi probléma, mert ennek az igénynek eleget lehetne tenni civil foglalkozású diakónussal is. Gondolom, hogy erre minden közösségnek van még kimerítetlen potenciálja. Az eszményi eset az lenne, ha egy közösség megmondhatná: ezt vagy azt a férfit tudnánk elképzelni a civil foglalkozású állandó diakónus tisztére. A plébános és az egyházközség aztán javasolhatná őt a püspöknek, illetve az egyházmegyei diakónusfelelősnek. A besançoni egyházmegyében tapasztaltam, hogy ott még egy lépéssel továbbmentek. Ott az egyházmegyei diakónusfelelősök bejelentkeznek az egyes esperesi kerületek konferenciáira. A kerületek előzetesen földerítik, milyen szociális gyújtópontok vannak térségükben, és egyidejűleg megfelelő férfiakat is keresnek, akikről azt gondolják, az említett területeken állandó civil foglalkozású diakónusként szolgálatot teljesíthetnének. Ezeket a férfiakat aztán megkeresik, és felvetik nekik a diakonátus lehetőségét. Egy év gondolkodási időt kapnak. Ha pozitívan döntenek, kezdődhet a képzés."

(Folytatjuk.)

Szigeti L.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu